5.Fejezet~ Egy régen elhallgatott titok

Aviva Ray Mquen

18. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

- És a megoldás- pillantok bele matekfüzetembe- hetvenkettő a gyök alatt.

Mr. Match elismerően bólint és felfirkantja a táblára az egyenlet megoldását, majd kétszer aláhúzza azt. Fejben már a tankönyv következő feladatát számolom ki. Furcsa, de szeretem a matekot és értem is. Talán emiatt kézenfekvő tantárgyak számomra a reálok is a humán mellett.

- Pszt- szól oldalról Isa nekem- te érted ezt?- néz rám kitágult szemekkel.

Aprót biccentek és egy mosolyt küldök a barna hajú lány felé. Elhűlve pislog rám a mellettem lévő padból. Egy hirtelen jött ötletnek köszönhetően hátrafordulok és a mögöttem lévő sorokat kezdem el vizslatni. Néhány helyen megritkult a sor, főleg a falka helyén, vagyis körülöttünk. A fiúk nincsenek itt. Előrefordulok és a bal oldalamra pillantok, ahol Alice ül. Legalább ő itt van, na meg Isabell, aki előtt Penelope ül. Terepszemlémet a csengőzaja zavarja meg. Összeszedem cuccaimat és a még pakolászó lány mellé lépek.  

- Hol vannak Justinék?- húzom fel jobb szemöldököm.

- Nem tudom?- mondja ki kérdő hangleejtéssel az amúgy kijelentésnek szánt mondatot.

Megforgatom szemeimet és le sem reagálom az újabb hazugságot. Tudom, hogy eltitkolnak valamit előlem. Valamit azzal a látomással kapcsolatban, vagy mi. Ha most egy mesében lennénk, megjelenne a fejem fölött egy villanykörte.

Emlékezetből rakom össze az utat és indulok el az iskola folyosóin. Hamar megérkezem úti célomhoz, ahol egyből belépek a terembe és idegesen pásztázom az embereket.

- Nincsenek, itt- motyogja valaki mellőlem.

Lenézek a mellettem álló női hang tulajdonosára. Nálam még pár centivel alacsonyabb, pedig én sem a magasságomról vagyok híres. Hosszú szőkésbarna haja kiengedve omlik vállára, karakteres szemöldöke teszi komolyabbá arcvonásait. Kék szemei határozottan csillognak, ami az előbbi hangnemében egyáltalán nem mutatkozott meg.

- És te ki vagy?- magam sem tudom, honnan jött ez a hirtelen flegma stílusom.

Láthatóan nem zavartam bele lelki békéjébe goromba kérdésemmel. Lazított testtartásán, az előbbi feszengő beállását nemtörődömre cserélte le. Nem tudom, melyik idegesít jobban, talán maga az egész lány kisugárzása.

- Emily, Emily Jones- vigyorog rám szélesen.

- Hát Emily, örültem- eresztek meg felé egy mosolyt.

Hirtelen sarkon fordulok és kettesével szelve a lépcsőfokokat érek fel egy emelettel feljebb. Gyilkos pillantásokkal ajándékozom meg az éppen egymással csevegő Alice- Isabell duót. Ledobom magamat a helyemre, Penelopé mellé és angol cuccomat kezdem előszedni.

(…)

Balett után kedvem támad sétálgatni egy kicsit, az udvar felé veszem az irányt. Szándékosan csöndben osonok ki az öltözőből, hogy senkinek még csak eszébe se jusson utánam jönni. Telefonomhoz csatlakoztatom a fülhallgatómat és elindítom Shawn Mendestől a Stitches című számot. Elhaladva a pad mellett, amin délelőtt ültünk, eltűnődöm. Magam sem tudom miért, de visszajátszom fejemben azt a pár percet.

„ Fázol?- kérdezi meg tőlem kedvesen Justin.
Biccentek és közelebb húzódom hozzá. Bal kezével közelebb húz magához, míg én fejemet mellkasának döntöm, és szívverését hallgatva rámosolygok. Hideg van. Mellettem ülő Isára pillantok, aki éppen hosszasan el van merülve a Mattel folytatott nyálcseréjében. Igazán összeillenek.
- Többiek hol vannak?- bukik ki belőlem.
- Alice az igazgatóiban, Gwenéknek órája van, Dave és Joe esznek, Peneloperól fogalmam sincs, de nem is érdekel, túlságosan- beszél nemtörődöm módon.
Agyamban egy kicsit felmegy a pumpa, hiszen Penelope nem ezt a hangnemet érdemli
- Engem igen!
Elmosolyodik.
- Félek- nézek fel a felém magasodó fiúra.- Mi lesz most? Mit látott Joe?
- Minden rendben lesz- mondja egy kis gondolkozás után.
- Nem értek semmit- akadékoskodom és elválok a fiútól.
Egyből flegma énjét szedi elő.
- Miben tudok szolgálatodra lenni?- vágja érzéstelenül fejemhez.
Kínomban felnevetek és sietős léptekkel lépem át az iskola hátsóbejáratát. Vehemensen csapom azt be, de a várva várt hang nem érkezik meg, így gyanakodva fordulok hátra. Bell áll velem szemben. Felhúzom szemöldököm és kérdőn tekintek az előttem lévőre. Kezd átragadni rám Justin stílusa. Csak ezt ne. A falra mászom az ilyentől.
Hirtelen, szorosan zár vékony, mégis erős karjai közé. Kis merengés után viszonzom gesztusát. Elváláskor egy apró görbület jelenik meg száján és megfogja csuklómat.
- Gyere, menjünk vissza- biccent a fiúk felé.
Beleegyezően bólintok és hagyom, hogy kezemnél fogva húzzon maga után. Magam sem tudom, miért hallgattam rá és jöttem vele vissza, mikor az előbb érthetően viharoztam el a társaság köreiből."

Leülök a padra és egy fáradt sóhaj szakad fel testemből, mikor egy új zene indul el. A szél finoman fújja a néhol még színes fák leveleit és a nagyjából zölden mutató bokrok sokaságát. Tekintetem a rögbipálya felé irányul. Nem értem ezt a sportot. Tele van erőszakkal.

Nem élvezhetem sokáig a magány adta nyugalmas csendet. Egy női alak ül le mellém. Nem nézek rá, jellegzetes fehér rövidszárú tornacipőjéről egyből felismerem. Finoman kihúzza fülemből a fülhallgatót és vesz egy mély levegőt.

- Tudod, csak egy dolgot nem értek- rázza meg fejét.- Te hogyhogy nem tudtál róla? Hát édesanyád is leszármazott.- a másodperc töredékrésze alatt kapom fejemet rá.

Percekig csak bámulom, mire eljutnak szavai agyamig. Újabb előtörni készülő sóhajt nyomok el, így csak egy nagyobb levegővétel lesz belőle.

- Azt hiszem, én most megyek- állok fel mellőle.

Ő is felegyenesedik és mellém lép. Csendben szeljük át az iskola kihalt folyosóit. Alice biccent egyet fejével egy fehér Lexus felé. Beülök az anyósülésre és már meg sem lepődöm azon, hogy ő is tudja hol lakom. Harmadik napom ebben a városban és az életem már fenekestül felfordult.

A ház előtt lefékezek és én egy hálás pillantást küldök neki a fuvarért cserében, melyet mosolyogva nyugtáz.

- Aviva, akármi van, vonyíts!- mered maga elé.

Összehúzom szemöldököm, mintha valami kutya lennék, csak nagyobb kiadásban. Értetlenkedve, de bólintok azért egyet és becsukom a kocsiajtaját. Türelmetlenül nyitom ki a kaput és szelem a hatalmas feljárót.

Ezúttal egy cseppnyi jókedv sincs bennem. Mogorván elmormolok egy köszönés félét, mire csak a konyhából érkezik válasz. Vagyis apa nincsen itthon. Belépek a konyhába és nemet mondást nem tűrően méregetem anyámat.

- Mondjad, drágám- néz rám egy pillanatra.

- Anya, te tudtál erről?- veszem elő karmaimat.

Lemondóan sóhajt egyet, amit egyetértése jeléül veszek. Szóval tudott róla, születésemtől kezdve.

(…)

- És miért nem mondtad el?- ülök immáron a kanapén vele és apával szemben.

Csak mered maga elé percek óta, mintha nem is ezen a bolygón lenne. Üreges tekintete kissé már kezd ijesztővé válni. Csupán egy pontra fókuszál a barna szőnyeg közepén. Apa a hátára simítja kezét, így próbálja megnyugtatni. Az érintés hatására hirtelen csapja fel fejét és tekintetét enyémbe mélyeszti.

- Azt hittem, hogy nem örökölted- süti le szemeit.

Szavain kezdek el rágódni. Ujjaimat tördelem, és csak azon tudok gondolkozni, hogy lehet nem is volt ez olyan jó ötlet, de már nem tudok visszatáncolni és nem is fogok.

 - Farkasnak születtem, egyke vagyok,- folytatja a mondandóját- tizennyolc évesen ismertem meg apádat, tudta mi vagyok, mégis szeretett. Tizenkilenc éves voltam, amikor a szüleim meghaltak és nekem elvették az erőmet.- minden egyes szót nehezére esik kiejteni.- Huszonöt évesen szültelek téged, évek óta nem voltam már farkas akkor. Huszonkilenc éves voltam, kereken akkor telt el tíz év, azóta.- rágja idegesen száját, mintha magával veszekedne.- Véráldozatot követeltek, apád szülei áldozták fel magukat, helyettem.- folyik le egy könnycsepp az arcán, amit azonnal letöröl.- Te vagy az utolsó élő leszármazott.   

- De hát te is élsz, nem? És akkor miért Mquen a családnevünk? Hogyan vették el az erődet? Egyáltalán miért vették el?- még fel sem fogom szavait, de máris újra beszélek.

- Mivel apád felvette a családnevemet- vág bele egyből a közepébe.- Én már halott vagyok, a természetfelettiek történelmében.- mosolyodik el kínosan, mégis halványan.- És talán ez a legkínosabb kérdés, mert nem tudom. Nem tudom rá a választ. Nem csak a képességtől, de az arról az estéről való emlékeimtől is megfosztottak. Csupán néhány foszlány maradt meg.

Lassan próbálom megemészteni az imént hallottakat. Keveset mondott, mégis túl sok információt tartalmazott ez a pár mondat. Teljes zűrzavar. Mindig is boldog és átlagos életem volt, erre meg pár nap alatt még csak halvány darabkáit sem látom annak a régi életnek. Ijesztő és egyben felfoghatatlan. A saját szüleim titkolóznak előttem. Ez ám a bizalom.

Figyelve arra, hogy véletlenül se nézzek rájuk állok fel. Indulásomat egy csuklómra fonódó kéz akadályozza meg. Egy pillantást sem vetek oda, csupán morgok egyet.

- Ne haragudj rám- mondja a sírással küszködve.

Kezemet kirántom ujjai közül. Nem tudom, hogy ideges, szomorú vagy inkább dühös legyek rájuk.

- Aviva- hallom meg apa ellentmondás nem tűrő hangját- menj a falkádhoz, szükségük lesz rád.

- Ők a családom- vágom hozzá hidegen.

A teljes sokk, ami megtalálja őket, pont elég időt ad nekem arra, hogy eltudjak menni ebből a házból.

Egy szörnyen szívtelen mondatot vágtam fejükhöz, de azt akarom, hogy legalább annyira fájjon nekik, mint nekem.

(...)

Justin Drew Bieber

18. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesül Államok

Harmadik szál cigimet szívom már el egyhuzamban. Feldühít a tény, hogy nem tudok, tudunk semmit sem tenni annak érdekében, hogy Aviva biztonságban legyen, csak ülünk és várjuk a csodát. Fantasztikusak vagyunk. Én vagyok a falka ulfriceje, nekem kéne vigyázni rájuk, de erre nem vagyok képes. Nem beszélve a város lakosairól. Ez a valami jön, és nem tudjuk mekkora pusztításra képes, már ha ilyen szándék vezérli. Nem számít nem, hogy ember vagy akármi más élőlény, csak a lány kell neki. Idegesen nyomom el csikket és gyújtok meg egy újabbat. A Nap már régen lement, este tizenegy óra felé lehet. Többiek valószínűleg már a szobájukban fekszenek összegabalyodva életük szerelmével, vagy csak filmet néznek. Míg én itt kint ülök és emésztem magamat, egyedül. Üvölteni tudnék.

- Justin- hallom meg nevemet, de nem izgat- Justin- szólít újra.

Ezúttal már odafordítom a fejemet. A fekete hajú lány áll előttem. Szemei kisírtak, egész testében remeg. Haja könnyedén felkontyolva, ezzel kihangsúlyozva arcát. Hosszú ujjú, fekete, kötött pulcsiját gyűrögeti ujjaival. Fekete csőnadrágja és bordó rövidszárú cipője takarja lábát. Idegen harapdálja száját, ahogyan jobban arcára fókuszálok egyből feltűnik, hogy szemfestéke szeme alá folyt. Percek óta csak bámulom, míg ő csak értetlenül pislog rám. Hirtelen keresztülfut arcán egy kósza könnycsepp. Hatalmas gyorsasággal szelem át a köztünk lévő távolságot. Ösztönösen zárom ölelésem apró testét. Nem egy kifejezett csontkollekció, de alacsony termete miatt törékenynek tűnik. Befészkeli magát karjaimba és arcát mellkasomba fúrja. Teste még jobban kezd rázkódni, mint eddig. Zokog. Próbálom csitítani, de szavaim csak süket fülekre találnak. Felsóhajtok és lehajolok füléhez..
- Elmondod mi a baj?- suttogom, szándékon súrolom ajkaimmal fülét.

Aprót bólint és felnéz rám. Barna szemei tele vannak fájdalommal. Könnyeknek köszönhetően még inkább csillognak íriszei, mint szoktak. Fekete pólómra néz, ami ezúttal vizes, az ő könnyeinek köszönhetően. Küldök felé egy bíztató mosolyt, mire zavartan szegi le fejét, ismét. Ujjainkat összefűzöm, és a kanapéhoz vezetem, amin eddig is ültem. Cigarettámat- ami időközben elaludt- nem gyújtom meg újra, csupán udvariasságból. Percekig csak mered maga elé és egy árva szót sem szól.

- Szabad?- emeli rám tekintetét, mire kérdőn nézek.

Egy aprót bök a doboz felé, mire kénytelen vagyok elvigyorodni. Tényleg nagy gond történhetett vele. Szórakozottan hajtom le fejemet, mire ő is elmosolyodik halványan pár másodperc erejéig. A papírtartó felé nyúlok, előhúzok belőle egy szálat és kezembe veszem az öngyújtót.

- Tudod, hogy kell?- vigyorgok rá.

Bólint egyet és kiveszi kezemből a dolgokat és rágyújt. Letüdőzi a káros anyagot, majd kifújja a fehér füstöt. Láthatóan kezd megnyugodni. Szájából kiáramló füsttel játszadozik,amit én csak nézek.

- Anya is vérfarkas volt- kezd el beszélni végre.- Amikor a szülei meghaltak, akkor elvették az erejét- szív egy hatalmasat a cigiből- és az emlékeit is. Apa mindvégig tudta. Az ő szülei áldozták fel magukat, anyám helyett. Azt hitték nem örököltem, mivel mikor szült már nem volt farkas.- rántja meg vállát.- Tizennyolc éve elhallgatták előlem. Tizennyolc éve én vagyok az egyetlen Mquen leszármazott.- nyomja el a csikket.- Nem akarok hazamenni.

Inkább beszél most már nemtörődöm hangnemben, mint szomorúan. Minden bizonnyal mérhetetlen dühöt és némi utálatot is érez a saját családja iránt, akikből számára már csak pár ember maradt. Szám szerint kettő. A halottak, mind egy okból vesztették életüket; a természet felettilények miatt.

Egy aprót bólintok, hogy értem a célzást. Próbálok küldeni felé egy bíztató mosolyt, de tekintetét erőszakosan szegezi a földre.

- Kérdezhetek valamit?- néz rám hirtelen

Ismét csak bólintok egyet, beleegyezésem jeléül. Száját kezdi harapdálni belülről és küszködve hangjával nyitja szólásra száját.

- Ti hogyan kerültetek ide, egy falkába?- pislog félve.

Ezúttal én szegezem szemeimet a padlóra, ez a számomra kéretlen téma, csak úgy, mint legtöbbünkben. Sőt, ebben a falkában így már mindenkinek az.

- Aviva?- ment ki a mesélés alól Isa.

Egyből odakapjuk mindketten fejünket. Bell halkan húzza be maga mögött az ajtót és egyből a fekete hajú mellé ül le. Láthatóan ezúttal még ő is bajban van és még a mentalistaságát sem tudja felhasználni a válasz meglelésére.

- Aviva itt alszik- erőltetem meg hangszalagjaim.

- Megyek szólok Mattnek, hogy ma veled alszom- ugrik fel egyből Isa.

- Nem kell, hagyjad csak- nyúl csuklója után- jó nekem a kanapé is, vagy egy vendégszoba- mosolyodik el halványan.- Valamint, azt hiszem, valamit el kellene nektek mondanom, mindenkinek- veszi komolyabbra a hangnemet.

Isa összehúzott szemöldökkel kezdi el pásztázni a lányt. Párszor végigméri, hátha kitud, szedni belőle valamit, de feladása jeléül felsóhajt. Egy igazi rejtély, mindnyájunk számára. Telefonján lévő home gombra nyom, így meg tudja nézni az időt.

- Majd holnap megbeszéljük, ha jó úgy- pillant felé egy aprót.

Aviva bólint egyet és feláll, mire mi is ezt tesszük. Beérve Isa egyből az emelet felé veszi az irányt a másik lánynak pedig a vendégszobába vezető utat magyarázom el, amit könnyen meg is talál.

Tvt bekapcsolva ülök le a kanapéra és egy éppen aktuális csatornát keresek, amin valami sport megy. Sosem tudtam sokat aludni, az az éjszaka óta. Számomra az éjszakák a legrosszabbak. Minden éjszaka egy kínszenvedés, főleg, amit alvással töltök. Rendszeres rémálmok elkerülése is könnyebb, ha a késő esti órákat nem alvással töltöm, hanem egyéb más elfoglaltsággal.

19. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

Hajnali két óra felé a konyha felé veszem az irányt, hogy igyak valamit. Az ajtót kinyitva egy alakot pillantok meg az asztalnál ülni. Csendben megyek oda hozzá, és leülök mellé. Ijedten kapja fel fejét, de amikor meglát, egyből enyhülnek a vonásai.

- Miért nem alszol?- kérdezem tőle normális hangnemben.

- Ezt én is kérdezhetném, tőled- mosolyodik el.- Szerinted Isa mellett még mindig szabad a hely?- suttog.

Megrázom fejemet. A félhomályban nehéz kivenni, hogy mik is a reakciói pontosan.
- Esetleg lehetne, hogy...- harapja el a szó végét.

Kíváncsian kezdem el méregetni, hátha ez meghozza a kívánt hatást. Percek óta tartó néma csendet én töröm meg, amikor rá is jövök, hogy mire akart kilyukadni. Gondolatban pofon csapom magamat és már a nyolcadik féle szidást mormolom el, amikor végre megszólalok.

- Aludhatsz velem- jelentem ki halál nyugalommal.

Kézen fogom és elkezdek vele a szobám felé haladni. Nappalin átszelve érek be a szobámba az ajtót magunk mögött becsukva ránézek a lányra. Hezitálva ugyan, de megölel, ami igazán meglep. Hamar elválik tőlem és befekszik az ágyamba. Takarót magára húzza és nekem hátat fordítva fordul a fal felé. Bemászom mellé és próbálok elaludni, ami meglepően gyorsan megy. Megtudnám ezt szokni.

Pár óra alvás után hirtelen riadok fel, mindenféle előjel nélkül. 

Azonnal hiányérzetem támad és mellettem lévő helyre kapom a fejem. Üres. Erős, hideg szél szánkázik végig mellkasomon, nyitva az ablak.
Aviva eltűnt.