Aviva Ray Mquen
18. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok
Egy tisztáson találom magamat, fogalmam sincs hogyan
kerültem ide. Végignézek magamon, s csak ekkor tudatosul is bennem, hogy az Isatól
kapott pólóban vagyok még mindig. Talpamat csípi a hideg, kissé sáros talaj.
Körbefordulok, hátha találok valami kiutat innét, de csak fákat látok, amiből
arra sikerül következtetnem, hogy egy erdőben vagyok. Az égre tekintek.
Hamarosan telihold lesz. Összehúzom szemeimet és úgy próbálok az égitestre
fókuszálni, magam sem tudom miért. Vonz magához, vonzza a tekintetem is.
Gyönyörű szép. Régen csodáltam meg akármit is ilyen szinten, mint most, az
éjszakai világosság forrását. Magam sem értem, miért pont a Holdat lesem éppen
epekedve, ahelyett, hogy egy hazafelé vezető útra próbálnék ráakadni.
- Aviva- suttog valaki a fülembe, ezzel elszakítva a
tekintetem az égitestről, ami egy közeli fán állapodik meg.
Teljes testemben megdermedek. Egyetlen mozdulatot sem teszek,
a minimális remegésen kívül, amit a hang ismeretlen tulaja vált ki belőlem.
Szemeimet erősen szorítom össze és könnyeimmel küszködök. Legszívesebben
felsikítanék, de nem jön ki egy árva hang sem a számon. Ajkaimat beharapom,
ezzel vonallá préselve számat, hogy a kétségbeesett zihálásom csillapodjon.
- Ne félj, tőlem- egyből kipattannak szemeim.
Egy világos szőke lány áll tőlem pár méterre. Alig pár
centivel magasabb csak nálam. Haja lezseren van felkontyolva, míg szemeit erős
fekete smink hangsúlyozza ki. Egész testét körülöleli fekete köpenye. Hatalmas
barna szemeit enyémekbe fúrja, és egy emléket idéz fel ez által.
„ Zavartan állok Isa és Dave közé. Mindannyian a helyén ülő Jon köré tömörültünk, aki egy papírlapot pásztáz. Gondosan kidolgozva áll a Dham felirat a papíron.
- Egy lány volt, emberi alakban, de biztos vagyok benne, hogy több van benne, mint amit láttam- szólal meg Joe.- Ismerem, ismerjük- emeli Justinra ködös tekintetét. „
Egy pillanatnyi sötétség után a lány alakja tárul elém
újból. Ijedtemben teszek egy lépést hátrafelé, miközben kifújom az eddig bent
tartott levegőt. Zihálva vizslatom az előttem állót, még akkor is ha korábban ezt a
tevékenység próbáltam elkerülni. A szőke halál nyugalommal néz rám. Agyamban
ezer meg egy kérdés merül fel, de egyiket sincs bátorságom feltenni neki. Azt
mondta, hogy ne féljek tőle, mégis ezt teszem. A józan eszem és kíváncsiságom
egyszerre próbálják túlkiabálni egymást, aminek következménye képen, csak még
nagyobb zűrzavar keletkezik elmémben.
Minden erőmet összekaparva egyenesedem ki, míg kezeim ökölbe
szorulnak. Ismételten légzésemet próbálom normalizálni, miközben szólásra
nyitom a számat.
- Miért mutattad ezt most meg nekem?- még engem is meglep a
hangomban megcsillanó hirtelen jövő magabiztosságom.
Elneveti magát és felém indul. Ösztönösen kezdenék hátrálni,
de felülkerekedek félelmemen és legyökerezek lábaimmal. Arcomra próbálok
rezzenéstelen maszkot húzni. Körbesétál majd újra elém áll. Egyik kezét vállamra
helyezi, amit lerázok onnan. Apró mosoly hagyja el száját, mielőtt újra
beszélni kezdene.
- Nem szeretem magyarázni a dolgokat, de úgy tűnik, mégis
csak kell- rázza meg fejét csalódottan.- April vagyok, egy dhampír és egy az
archék közül. Afféle- gondolkozik el pillanatra, mielőtt kimondná az utolsó
szót- őrangyalod- emeli tekintetét az égre, mire nekem is oda vándorolnak
szemeim.
A csillagot pásztázza összeszűkített szemekkel. Újra kérdések
sokasága kezd gyülekezni gondolataimban, ezzel ismételten lavinát elindítva.
- Nem értem- rázom meg lemondóan fejemet.
Egy árva szót sem értek már napok óta. Aludni sem tudok, és
azt hiszem, talán csak most kezdek rájönni, hogy ki is vagyok valójában és mik
is történnek körülöttem, vagy történtek a múltban. Az elmúlt tizennyolc
évemben, amiket mind csupa hazugság ölel körül. Zavaros minden. Óvatosan
szakítom el tekintetem a földről és újra Aprilre nézek.
- Rendben, akkor kezdjük az elejéről, a nagyanyádtól-
azonnal rákapom fejemet, talán ő ismerhette őt.- Egyszerűbb, ha megmutatom.-
fogja meg kezemet és lehunyja szemét, mire én is ezt teszem.
Apró lökést érzek hátamnál, aminek köszönhetően egy lépést
teszek előre és kinyitom barna íriszeimet. Egyből a jobb oldalamon álló lány
felé irányítom tekintetem, aki magyarázni kezdi a számomra ismeretlen terület
hovatartozását.
- Susanne Rosemary Mquen, a nagyanyád, harcolt az akkori vezetőink
ellen, bár ha jobban belegondolok, nem is harcolt, gyilkolt. Még a nyolcvanas
években.- teszi hozzá csendesen az utolsó mondatot.- Ez a templom alatt történt
minden.- utal az épületre, melynek mi a közepén állunk,- Gyere, menjünk le!-
indul el egy ajtó felé.
Valamivel nagyobb bizalommal követem, mint még pár perccel
ezelőtt, amit csupán az életemmel kapcsolatos válaszok lehetséges megadásával
nyert el ilyen gyorsan. Határozott léptekkel közelíti meg a nyílászárót.
Időközben körbe-körbe tekintgetek az épületben. A freskók, az ablakok és a
többi bútorzat egy római katolikus templomra utalhat. Annyira elmerengek a
falak bámulásában, hogy észre sem veszem az előttem álló „őrangyalomat”, akinek
sikeresen neki ütközök. Csak egy hanyag pillantást vet felém, majd nemes
egyszerűséggel keresztülsétál a csukott ajtón. Tágra nyílt szemekkel pislogok
utána, mire egy vékony kéz keresztülnyúlik a fadarabon és átránt engem is másik
oldalra.
- Ezt meg hogy?- szökik hangom egy oktávval feljebb a
normálisnál.
- Időmanipulátor vagyok, nem varázsló- neveti el magát-
ilyenkor olyan vagy, mint egy szellem. Mindent látsz, mindent hallasz, mindenen
keresztül mész- utal az előbb történtekre- de téged nem látnak és nem
hallanak.- mond ki minden szót könnyedén, mintha ez olyan hétköznapi dolog lenne.
Bólintok egy aprót, mire folytatja utunkat én pedig a sarkában
loholok utána, mint egy kutya. A lépcsőhöz érve leemel egy fáklyát a sok közül,
amik fényforrásként szolgálnak, az amúgy sötét helyiségben. Jó néhány darabot
már benőtt a pókháló, mindenesetre a nyolclábúak a plafont is behálózták
előszeretettel. Undor kúszik arcomra, amint ismét felnézek. Utálom a pókokat,
nem mellesleg félek is tőlük. Próbálom megszaporázni lépteimet, de az előttem
haladó ezt nagyban megakadályozza higgadt tempójával. Jobb kezében tartott
szövetnéket kicsit feljebb emeli és lába elé tekintve lép le az utolsó
falépcsőfokról is, míg fejére hajtja talárjának csuklyáját. Még mindig
értetlenül pislogok rá.
- Az minek?- biccentek a kezében hordozott tűz felé, mire ő
egyből megáll.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy- csak úgy, mint ő- egy
természetfeletti lény ne lásson mindenféle segédeszköz nélkül a vaksötétben is,
hiszen szemeim nekem is egyből aktiválták magukat, amikor átrántott a bejárón.
- Dhampír vagyok, vagyis félig vérfarkas, félig vámpír,
mivel csak félig vagyok mindkettő így, sem a te tökéletes látásodat sem pedig
egy vérszívó látását sem örököltem. Én sötétben csak foltokat látok, ami
valljuk be, zavaróbb, mintha semmit sem látnék. Könnyen össze lehet vele
zavarni.- rántja meg vállát rövid monológja végén nem törődöm módon.
Nem kell válaszolnom, a nélkül is érzi, hogy ez által egy
újabb fel nem tett kérdésemre kaptam választ, bár ilyen egyszerű lenne a
többire is a felelet megszerzése.
Kihasználva, hogy még mindig rám várakozva áll, mellé lépek,
így elém tárul a rideg terem, ahova vezet a kissé rozoga feljáró. Bár ne tettem
volna. Kisebb sikoly hagyja el számat, amikor megpillantom a tömérdek koporsót.
Mindkét tenyeremet arcom elé kapom és magamban imádkozok azért, hogy ezt az
egészet csak beképzeljem. Ha azt mondom, hogy lélegzetvételeim száma az elmúlt
fél percben csaknem meghaladják a százat ma már sokadjára, még akkor sem túlzok
nagyot. Óvatosan először csak széthúzom ujjaim résnyire és az apró lyukakon
keresztül próbálok kilesni. Végtagjaim lehullnak testem mellé, míg ismételten
végig szánkázom tekintetemmel a kriptán. Rémültem vizslatom az elém táruló több
száz koporsót, amelyben mind- mind halottak fekszenek, csak úgy, mint az én
összes nagyszülőm. Óvatosan vezetem pillantásomat Aprilre, aki csak
kifejezéstelen arccal néz előre, mintha várta volna már előre a reakciómat. Egy
pillanatra rám néz, hogy meggyőződjön arról, hogy lenyugodtam. Tekintetét egy
folyosó felé irányítja, amit később lábai is követnek. Magabiztos léptei engem
is menetelésre biztatnak. A fényforrását még mindig ujjai között szorongatja,
mintha csak ez jelentené számára az életet. A hosszú közlekedő mindenegyes
pontja kőből van kiépítve, csak úgy, mint a sírkamra és a lépcső is. Ha
belegondolok, normális esetben fáznom kellene, de farkas ösztöneimnek
köszönhetően a hideget sem érzem. Legalább nem csak árny oldala van ennek az
egész hercehurcának, bár nekem eddig szinte csak abból jutott. A folyosó végén
kétfelé válik az út, míg az előttem haladó a jobb oldalin megy tovább, nekem
elkezdi izgatni fantáziámat a másik irányba vezető út. Kíváncsian pillantgatok
hátra újra és újra, de nem sikerül rájönnöm, hogy mégis mit rejthet a másik
fél. Számat kezdem rágni belülről, nem vagyok biztos ebben, amit éppen most
teszek. Lehet nem véletlen, hogy eddig ne tudtam semmiről és most csak egy
hatalmas hibát követek el, amivel nem csak a múltat bolygatom fel, hanem saját
magamat is padlóra küldöm. Meztelen lábfejemet kezdem el tanulmányozni. Amint
visszaérek a falka rezidenciájába első dolgom lesz lábat mosni, ha törik, ha
szakad. Tekintetem elszakítom a lábamról, mikor észlelem, hogy April megáll
előttem. Hosszú ideje ez az egyetlen ajtó, amit látok, ami előtt most mi is
állunk. Rám néz és lépne be a bejárón át, mikor megragadom kezét, ezzel
megakadályozva.
Kérdő tekintetét rám emeli, de bizonytalan arcomat látva
megenyhülnek vonásai. Tudom, hogy nincsen sok időm őrlődni magamban, hogy
beszédre merjem e nyitni számat vagy sem. Gyermeki félelmemet és kétségeimet
legyőzve végül megszólalok és magamban rájövök; fel kell nőjek, ehhez a
világhoz, ez a világ fog túlnőni rajtam.
- Akármikor kijöhetek?- kérdezem meg alig hallhatóan,
miközben leszegem fejemet egy pillanatra.
Azonnal megérti a kérdés lényegét és a benne lévő burkolt
aggodalmamat, az iránt, hogy nem leszek képes végignézni a halálát. A halálát
egy olyan embernek, akit nem is ismertem és nem is fogok, de lényegében ő
miatta ilyen az életem, amilyen. Nem szándékosan tette, hiszen nem tudhatta,
hogy egyszer majd én megszületek és az életem egyik napról a másikra feje
tetejére fog áll, csak azért, mert ő volt a nagyanyám.
- Miért tette?- szólalok meg újra, ezzel ismételten
megakadályozva a belépést, ezúttal akaratom ellenére, hiszen nem emiatt teszem
fel a kérdést.- Miért lázadt fel? Miért ölte meg az akkori vezetőket?-
magyarázom el bővebben, látva értetlen arc kifejezését.
Tekintetét az mellettünk álló fadarabra szegezi, majd egy
aprót oldalra lépve mögém tekint. Arcáról bizonytalanság sugárzik, talán
találkozásunk óta most először. Lehunyja szemeit és szépen fokozatosan kezdi
kifújni az eddig bent tartott levegőt. Egy utolsó lemondó sóhaj még elhagyja
ajkait mielőtt mesélni kezdene.
- Tudod, ahonnét én jövök, az archék közül, mi csak egy
szörnyen kis alárendelt csoportja vagyunk ennek az egész természetfeletti
világnak, az igazán nagyok a liderek.- mered maga elé kifejezéstelen
tekintettel.- Ez nem más, mint egy, öt lény alkotta vezetőség, de mint
mindenhol, itt is megvan az első számú vezér, akinek az igazát csak másik három
nemével lehet megcáfolni. A vezért nem lehet leváltatni, két esetben nem uralkodhat
tovább, ha meghal, vagy ha már nincsen ereje, vagyis közönséges ember és ezt
Rosemary is nagyon jól tudta.- felém sandít egy picit, mire csak biztatóan
bólintok egyet.- Ezt a pozíciót csak örökölni lehet. Arden Marescot
Margas halála után, középső fia, Jarvis kezdett tevékenykedésbe. Jarvisnek volt
egy bátyja, Pearson. Pearson mindig is lázadó típus volt, így nem csoda, hogy a
sötét oldalra keveredett. Nem tudott belenyugodni, hogy az apja halála után nem
ő kapta a számára oly’ édes hatalmas, hanem öccse, így hát egy terv közepette
balesetnek látszó halálban életét ontatta öccsének és húgának is, Ajamenek,
valamint még egy lider tagnak, Jagger Tournebullenek. Jagger volt apja legfőbb
hűségese így nem volt véletlen a választása.- nyel egy nagyot és szemében
szomorúságot vélek felfedezni, de mielőtt jobban szemügyre vehetném, minden
nyomát eltűnteti onnan.- Pearson lett így az egyetlen örökös és kénytelenek
voltak őt elfogadni vezetőnek. Pearson nagyon jól tudta, hogy lehetősége nyílik
így arra is, hogy a két üres helyet az ő maga által választott emberek töltsék
be, utód hiányában, így hát Jagger gyermekeit valami ócska kifogással
megölettette, hiszen megtehette.- jelenik meg egy fanyar vigyor száján.- Így hát
két választottja természetesen bennfentes volt, akik mindig az ő igazát
szolgálták ezzel elintézve az intézkedései megakadályozását. Bosszút akart
állni az egész világon, csupán keserűségből. Szépen sorjában kezdte a mocskos
dolgait. Hol csak az erejét vette el valaki, hol pedig már az életétől
szabadította meg. Mindenki rettegett. Átmenetek nélkül történtek a mészárlások
és sosem tudhattad, hogy mikor következel te magad. Szörnyű volt. Válogatás
nélkül gyilkoltak. Senki sem próbálkozott Pearson megölésével, hiszen tudták,
hogy ők végeznék koporsóban. Míg egy napon Rosemary megelégelte ezt. Elég ereje
volt végezni mindhárommal és erejét csak még jobban növelte a magabiztossága,
na meg a lelki fájdalma. Mikor rátámadt Pearsonre egyből a talpnyalói
segítségére rohantak, mert ők is látták, hogy Pearson nem képes maga elbánni egyedül
a teljesen eszeveszettül pusztító nővel. Ebből Rosemary egy cseppet sem
észlelt, csak miután végzett a férfival és megfordult. Ekkor vette észre, hogy
férje, Brad meghalt a másik kettő pedig próbálja összeszedni magát a földön
fekve. Brad egy pajzs volt, de a liderek túlzott ereje miatt, csupán élete árán
tudta segíti feleségét, a szerelem táplálta belé a kitartást, hogy tartsa a
pajzsot maguk körül. Rosemary minden maradék erejét magába szívva kezdett
orbitális pusztításba, de nem ő volt az egyetlen, aki azon az estén elvesztette
a szerelmét. A másik férfivel még könnyen elbánt, de Rianna, ő volt Pearson
párja. Hiába ölte meg Riannát is,a nő halálos sebet ejtett Rosemaryn. Rosemary
megszabadította a világunkat a rettegéstől és az egekbe emelte a Mquen nevet.-
mered keserűen a semmibe.- De most mennünk kell- ránt be maga után a terembe,
egy percnyi gondolkodási időt sem hagyva nekem.
Fejemben eddig még nem látott, hatalmas zűrzavar keletkezik.
Pillanatnyilag talán a nevemet sem tudnám megmondani. Egy dologban vagyok
biztos, akármi is történjen; meg akarom nézni, hogy mi is történt.
Másodpercről- másodpercre, minden apró pillanatát meg akarom élni.
Fejemet elszántam emelem el a földről és a szobában lévő öt
emberre nézek. Állkapcsom, akaratom ellenére is megfeszül, ha nem szellemként
lennék jelen azon nyomban kezdenék eszeveszett mészárlásba, csak úgy, mint ő.
Egy keserű mosollyal számon mérem végig az embereket. Mindegyiken hasonló
köpeny van, mint Aprilen, azt kivéve, hogy az övüké piros míg Aprilé fekete.
Arcuk nagy részét a lepel kapucnija takarja, mégis könnyű kivenni, hogy
melyikük is lehet Pearson. Hanyag, amolyan „mindent meg tehetek” testtarása
kiemelkedik a többi közül, akik valamivel fegyelmezettebben állnak vele szemben vagy éppen mellette. Békés beszélgetést folytatnak, amelyben mind az
öten részt vesznek. Egy a többinél jóval alacsonyabb, vékonyabb személy nekem
háttal áll, de szinte biztos vagyok benne, hogy ő volt Rianna. Ekkor nyílik
hirtelen az ajtó, amin egy feldühödött nő lép be, maga mögött egy férfivel.
Mondani sem kell, egyből tudom kik ők. Arcomon egy kósza könnycsepp folyik le, amit
azonnal letörlök onnét és magamat megemberelve tartom vissza a többit. Nem
sírhatok, most nem. A nő, Rosemary, a nagyanyám egy hatalmas üvöltés közepette
félig vált alakot és hatalmas sebességgel rohan a társaság felé, akik közül
kettő azonnal kiválik. Egyből tudom, hogy ők maradtak meg Arden korszakából.
Egy kezével taszítja arrébb a másik két ott maradt embert Pearson mellől és se
perc a férfi nyakáért nyúl. Elemeli a padlóról a nála már amúgy is magasabbat
és körmeit torkába mélyeszti. Fájdalmas arckifejezését látva a csaholói rögtön
segítségére akarnak sietni, de ekkor jön Brad, a nagyapám, aki hirtelen terem
Rosemary előtt vérbeforgó szemekkel tartja ki maga elé mindkét kezét és egy átlátszó
burkot képezve maguk köré, egy pajzsot. Arcán apró ráncai mind megfeszülnek az
erőlködés miatt, de nem adja fel és hiába szenved, küzd tovább, hogy tartani
tudja védelmüket, amit folyton folyvást ostoroz a másik kettő. Pearson szemeim
lassan már lecsukódni kezdnek, egész nyakát vér lepi el, de ő, ahogyan eddig,
még most sem próbál meg akármit is tenni azért, hogy élhessen, talán mert nem
tud. A piros folyadék már mellkasánál és vállainál jár, mikor Rosemary még egy
utolsó csapásként jobban belemélyeszti karmait, majd ledobja a földre. Noha az
ember már azt hinné, hogy a nő megelégelte, ekkora a férfi fölé kerekedik s egy
határozott csuklómozdulattal fejezi, minek köszönhetően feje pár méterrel
arrébb kerül testétel, immáron csuklya nélkül. Ajkaim elnyílnak egymástól,
szemeim kikerekednek a sokk hatására, a lábam elé guruló fejre szegezem
tekintetem és azt hiszem, most nyomban esek össze, ha ne megyünk ki innét.
Utolsó mentsvárként kapok April keze után, aki lehunyja szemeit, ezzel azt
elérve, hogy visszatérjük a mi világunkba.
- Ne!- kiálltok fel, mire azonnal rám kapja tekintetét-
látni akarom!- húzom fel magamat a lány vállának segítségével.
April vállába kapaszkodva szemlélem továbbra a történteket.
Míg a férfi még mindig a talajon fekve próbálja összeszedni magát, addigra a nő
már régen észrevette, hogy szerelme fej nélkül fekszik. Hatalmas üvöltés hagyja
el száját, miközben füleimhez kapok mindkét kezemmel a magas hangfrekvencia miatt.
Eltökélt léptekkel kezd el rohanni a két vérfarkas felé. Nagyapám kezeit hátrahúzza
és szemeit összeszorítja. Hatalmas erővel tolja vissza maga elé végtagjait,
pont mielőtt a nő odaérne. A hirtelen létrejövő pajzs hatására Rianna orbitális
sebességgel ütközik neki, de lepattan a
láthatatlan burokról és a helyiség mögötte lévő faláig repül. Fájdalmasan felnyög, amikor arccal leesik a padlóra, több méter magasból. Brad ereje
vesztetten rogy térdre, míg kezei teste mellé esnek, tehetetlenül. Rosemary
gondolkodás nélkül térdel le mellé tartva kedvese testét és próbál beszélni
hozzá, de hiába, a férfi nem válaszol, meghalt. Szemeim újra könnyekkel telnek
meg, amiket ezúttal hagyom útjukra indulni őket. Utolsó csókot lehel az immáron
halott alak ajkaira, akinek teste gyámoltalanul esik a hideg kőre. Kell pár
másodperc, amíg Rosemary összeszedi magát ugyan, hosszú fekete haját arca
takarja, mikor erőt vesz magán és kiegyenesedik. Zihálva, zokogva támad rá
először a haldokló személyre, kinek egy könnyed mozdulattal vágja át torkát
karmai segítségével.
- Gyere Rianna, gyere csak!- üvölti el magát ezzel hergelve
a nőt, Rianna ennek hatására próbálja meg összeszedni magát.- Megöltem, igen
megöltem, meggyilkoltam életed szerelmét- cukkolja továbbra is- a karmaim által
halt meg és egy cseppet sem bánom, hogy bepiszkoltam azzal a mocsokkal a
kezemet- és Rianna itt szedi össze magát teljesen.
Eddig még tőle nem látott dühvel ront neki Rosemarynek, aki
könnyedén taszítja arrébb. Újból és újból próbálkozik, szinte megállás nélkül,
de mindig csak ütéseket kap és néhány lenéző röhögést. Hirtelen válik
láthatatlanná, mire a gyilkos nő lehunyja szemeit, mintha csak így próbálna
koncentrálni. Váratlanul csapja ki kezét oldalra, mire a másik nő elveszti
láthatatlanságát, hiszen mamám kezei között szorongatja nyakát. Nem
teketóriázik sokat kitépi a torkát, mire nekem felfordul a nyomrom. Fájdalmasan
kap fájó pontjához és kétségbeesett próbál levegőhöz jutni miközben zuhan a
földre, utolsó erejével maga mellett kezd el tapogatózni és ujjai közé akad egy
darab törött üveg, ami valószínűleg a harc közepette ment tönkre. Erőtlenül
hajítja el a tárgyat, de mégis elég erősen ahhoz, hogy Rosemary mellkasába
fúródjon teljesen. Lihegve érinti meg a már vérrel körülvett sebet, higgadt arckifejezéssel
zuhan a padlóra. Szívem szerint odafutnék hozzá, de nem tudom megtenni. Lábaim
nem mozdulnak semerre, a többi testrészemmel egyetemben. Egész arcomat csípik a
könnyek, de még így sem tudok nekik megálljt parancsolni, talán nem is akarok.
- Menjünk- fogja meg kezemet April és ellentmondás nem tűrően
tér velem vissza az erdőben.
Rögtön térdre esek, tenyereimbe temetem arcomat. Keserves
zokogásomat semmi sem tudja megzavarni. Érzem, amint minden porcikám egyként
rázkódik. Végignézni saját nagyszüleim
halálát sokkoló érzés, már ha ez a jó kifejezés rá.
- Na igen, még egy apró dolog.- szólal meg újra a szőke
olyan nyugodt hangon, amitől jelenleg a falnak tudnék futni, ha nem neki.-
Minden nagyobb erő a középső nevét használja az éppen adott személynek. Hiába
hívták Susannenak, ő Rosemary az egész világnak, remélem érted miről beszélek.-
nem nézek rá, egy apró jelét sem adom, hogy hallom, amit mond.-
Nekem most mennem kell, térj vissza a falkádhoz te is.- és ezzel el tűnik
előlem.
Erőtlenül nyúlok szét a talajon szemeimet lecsukom
reménykedve, hogy mikor reggel felébredek bebizonyosodik, hogy ez mind csak egy
szörnyű álom volt, egy hihetetlen rossz rémálom volt.