Prológus

Aviva Ray Mquen

09. Szeptember; New York City, New York, Amerikai Egyesült Államok

Fülhallgatómat fülemből kitépve lépem át otthonom kapuját, majd a hatalmas üveg ajtón keresztül belépek a nappaliba, ahol apa éppen tévét néz. Két puszival köszöntöm őt, majd a konyhába megyek anyához. Éppen zöldségeket aprít fel az ebédhez. Hasonlóan üdvözlöm, mint apumat. Felülök a konyhapultra és aranyszínű telefonomat nyomkodva dudorászom Avicii egyik dalát.

- Milyen volt Lydianál?- tesz fel egy kérdést.

Lydia, egyik legjobb barátnőm, már első osztály óta. Megadatott számomra az a szerencse, hogy minden egyes évemet mellette tölthettem és tölthetem. Tegnap este elmentünk bulizni, aztán nála aludtam. Mindig is imádtam vele bulizni. Egy apró mosoly húzódik számra, mikor a tegnap estére gondolok, nagyon jó volt.

- Szokás szerint, fantasztikus- vigyorgok, mint a tejbetök.

- Szüleivel minden oké?- faggatózik tovább.

- Persze- bólogatok- Charlie hozott haza.- barátnőm apukája.

- Az jó- hal el a végére hangja.

Kínos csönd következik be közöttünk, nagyon ritkán történik ilyen. Anya ideges és egyre szétszórtabban vagdossa a köretet. Agyamon egyből átfut minden lehetséges dolog, ami baja lehet a szívélyes családdal. De egy sem jut eszemben. Szülők is viszonylag jóban vannak egymással, a lánnyal pedig sosem volt semmi gondjuk sem. Sokadszor nyitom kérdésre számat, de ne jön belőle a hang. Szülőm még mindig nekem háttal szorgoskodik.

- Anya- szólítom meg, mire rám néz.- Valami baj van?- Kérdezem félénken.

- Aviva- sóhajt fel, majd lesüti szemeit- nem tudom, hogyan mondjam el neked.- Itt már mindketten idegesek vagyunk- Talán az lesz a legegyszerűbb, ha kimondom úgy, ahogyan van.- Erőltet szájára egy halvány mosolyt.- Biztos emlékszel még, Mr. Laughra- egy aprót bólintok, apa főnökének nevére.- Na szóval, apádat áthelyezték Atlantába a központba. Elköltözünk.- hadarja el egy szuszra én pedig teljesen lesokkolva esek le a pultról. Anya lép mellém pár másodperc múlva és segít felállni. Keresem a szavakat, de nem találom.

- Nem hagyhatom itt, Lydiat- jelentem ki dacosan.

- Nem is kell- simít végig arcomon- akármikor visszajöhetsz hozzá, vagy jöhet ő is hozzánk.- ereszt meg egy mosolyt.

November 15.; New York City, New York, Amerikai Egyesült Államok

- Ígérd meg, hogy sosem felejtesz el!- szorít magához barátnőm.

Barna haját a gyenge szél az arcomba fújja és jellegzetes, mogyoró illatát az orromba. Izmos kezeivel- jól megedzőztek a balettnél- ölel magához és egy pillanatig sem engedne el. Nagyot sóhajtok, hiányozni fog a mindennapjaimból. Az elmúlt pár hónapban minden időt kihasználtunk arra, hogy együtt lehessünk és minden idióta agyszüleményünket megvalósítottuk.

- Ígérem- adok puszit arcára.- Kicsim, menjünk!- fogja meg anya a vállam.

Elengedem a lányt, akinek ekkora megindulnak záporozva könnyei, és sminkje végig folyik csontos arcán. Őt látva én is sírni kezdek. Szipogva ugyan, de felszállok a repülőre és Atlantáig csak nézek ki az ablakom, miközben dobhártyámat fülemben dübörgő zene szabja szét.