WATTPAD

Kedves Régi Olvasóim!

Ezúton szeretnék mindenkit tájékoztatni, aki még olykor jelen van a blogger világában, hogy évek óta Wattpadon folytatom az írást. Nagyon sajnálom, hogy minden előjel és információ nélkül tűntem el én is a platformról!

Az alábbi linken találjátok a profilomat és könyveimet: https://www.wattpad.com/user/abszolutfeher
@abszolutfeher felhasználó néven találtok meg, de írói nevem, Lily Clark is szerepel mindenhol természetesen.

(Ezt az üzenetet minden történetemnél publikálom.)

Lily Clark

6.Fejezet~ Rosemary

Aviva Ray Mquen

18. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

Egy tisztáson találom magamat, fogalmam sincs hogyan kerültem ide. Végignézek magamon, s csak ekkor tudatosul is bennem, hogy az Isatól kapott pólóban vagyok még mindig. Talpamat csípi a hideg, kissé sáros talaj. Körbefordulok, hátha találok valami kiutat innét, de csak fákat látok, amiből arra sikerül következtetnem, hogy egy erdőben vagyok. Az égre tekintek. Hamarosan telihold lesz. Összehúzom szemeimet és úgy próbálok az égitestre fókuszálni, magam sem tudom miért. Vonz magához, vonzza a tekintetem is. Gyönyörű szép. Régen csodáltam meg akármit is ilyen szinten, mint most, az éjszakai világosság forrását. Magam sem értem, miért pont a Holdat lesem éppen epekedve, ahelyett, hogy egy hazafelé vezető útra próbálnék ráakadni.

- Aviva- suttog valaki a fülembe, ezzel elszakítva a tekintetem az égitestről, ami egy közeli fán állapodik meg.

Teljes testemben megdermedek. Egyetlen mozdulatot sem teszek, a minimális remegésen kívül, amit a hang ismeretlen tulaja vált ki belőlem. Szemeimet erősen szorítom össze és könnyeimmel küszködök. Legszívesebben felsikítanék, de nem jön ki egy árva hang sem a számon. Ajkaimat beharapom, ezzel vonallá préselve számat, hogy a kétségbeesett zihálásom csillapodjon.

- Ne félj, tőlem- egyből kipattannak szemeim.

Egy világos szőke lány áll tőlem pár méterre. Alig pár centivel magasabb csak nálam. Haja lezseren van felkontyolva, míg szemeit erős fekete smink hangsúlyozza ki. Egész testét körülöleli fekete köpenye. Hatalmas barna szemeit enyémekbe fúrja, és egy emléket idéz fel ez által.

     „ Zavartan állok Isa és Dave közé. Mindannyian a helyén ülő Jon köré tömörültünk, aki egy papírlapot pásztáz. Gondosan kidolgozva áll a Dham felirat a papíron.
- Egy lány volt, emberi alakban, de biztos vagyok benne, hogy több van benne, mint amit láttam- szólal meg Joe.- Ismerem, ismerjük- emeli Justinra ködös tekintetét. „

Egy pillanatnyi sötétség után a lány alakja tárul elém újból. Ijedtemben teszek egy lépést hátrafelé, miközben kifújom az eddig bent tartott levegőt. Zihálva vizslatom az előttem állót, még akkor is ha korábban ezt a tevékenység próbáltam elkerülni. A szőke halál nyugalommal néz rám. Agyamban ezer meg egy kérdés merül fel, de egyiket sincs bátorságom feltenni neki. Azt mondta, hogy ne féljek tőle, mégis ezt teszem. A józan eszem és kíváncsiságom egyszerre próbálják túlkiabálni egymást, aminek következménye képen, csak még nagyobb zűrzavar keletkezik elmémben.

Minden erőmet összekaparva egyenesedem ki, míg kezeim ökölbe szorulnak. Ismételten légzésemet próbálom normalizálni, miközben szólásra nyitom a számat.

- Miért mutattad ezt most meg nekem?- még engem is meglep a hangomban megcsillanó hirtelen jövő magabiztosságom.

Elneveti magát és felém indul. Ösztönösen kezdenék hátrálni, de felülkerekedek félelmemen és legyökerezek lábaimmal. Arcomra próbálok rezzenéstelen maszkot húzni. Körbesétál majd újra elém áll. Egyik kezét vállamra helyezi, amit lerázok onnan. Apró mosoly hagyja el száját, mielőtt újra beszélni kezdene.

- Nem szeretem magyarázni a dolgokat, de úgy tűnik, mégis csak kell- rázza meg fejét csalódottan.- April vagyok, egy dhampír és egy az archék közül. Afféle- gondolkozik el pillanatra, mielőtt kimondná az utolsó szót- őrangyalod- emeli tekintetét az égre, mire nekem is oda vándorolnak szemeim.

A csillagot pásztázza összeszűkített szemekkel. Újra kérdések sokasága kezd gyülekezni gondolataimban, ezzel ismételten lavinát elindítva.

- Nem értem- rázom meg lemondóan fejemet.

Egy árva szót sem értek már napok óta. Aludni sem tudok, és azt hiszem, talán csak most kezdek rájönni, hogy ki is vagyok valójában és mik is történnek körülöttem, vagy történtek a múltban. Az elmúlt tizennyolc évemben, amiket mind csupa hazugság ölel körül. Zavaros minden. Óvatosan szakítom el tekintetem a földről és újra Aprilre nézek.

- Rendben, akkor kezdjük az elejéről, a nagyanyádtól- azonnal rákapom fejemet, talán ő ismerhette őt.- Egyszerűbb, ha megmutatom.- fogja meg kezemet és lehunyja szemét, mire én is ezt teszem.

Apró lökést érzek hátamnál, aminek köszönhetően egy lépést teszek előre és kinyitom barna íriszeimet. Egyből a jobb oldalamon álló lány felé irányítom tekintetem, aki magyarázni kezdi a számomra ismeretlen terület hovatartozását.

- Susanne Rosemary Mquen, a nagyanyád, harcolt az akkori vezetőink ellen, bár ha jobban belegondolok, nem is harcolt, gyilkolt. Még a nyolcvanas években.- teszi hozzá csendesen az utolsó mondatot.- Ez a templom alatt történt minden.- utal az épületre, melynek mi a közepén állunk,- Gyere, menjünk le!- indul el egy ajtó felé.

Valamivel nagyobb bizalommal követem, mint még pár perccel ezelőtt, amit csupán az életemmel kapcsolatos válaszok lehetséges megadásával nyert el ilyen gyorsan. Határozott léptekkel közelíti meg a nyílászárót. Időközben körbe-körbe tekintgetek az épületben. A freskók, az ablakok és a többi bútorzat egy római katolikus templomra utalhat. Annyira elmerengek a falak bámulásában, hogy észre sem veszem az előttem álló „őrangyalomat”, akinek sikeresen neki ütközök. Csak egy hanyag pillantást vet felém, majd nemes egyszerűséggel keresztülsétál a csukott ajtón. Tágra nyílt szemekkel pislogok utána, mire egy vékony kéz keresztülnyúlik a fadarabon és átránt engem is másik oldalra.

- Ezt meg hogy?- szökik hangom egy oktávval feljebb a normálisnál.

- Időmanipulátor vagyok, nem varázsló- neveti el magát- ilyenkor olyan vagy, mint egy szellem. Mindent látsz, mindent hallasz, mindenen keresztül mész- utal az előbb történtekre- de téged nem látnak és nem hallanak.- mond ki minden szót könnyedén, mintha ez olyan hétköznapi dolog lenne.

Bólintok egy aprót, mire folytatja utunkat én pedig a sarkában loholok utána, mint egy kutya. A lépcsőhöz érve leemel egy fáklyát a sok közül, amik fényforrásként szolgálnak, az amúgy sötét helyiségben. Jó néhány darabot már benőtt a pókháló, mindenesetre a nyolclábúak a plafont is behálózták előszeretettel. Undor kúszik arcomra, amint ismét felnézek. Utálom a pókokat, nem mellesleg félek is tőlük. Próbálom megszaporázni lépteimet, de az előttem haladó ezt nagyban megakadályozza higgadt tempójával. Jobb kezében tartott szövetnéket kicsit feljebb emeli és lába elé tekintve lép le az utolsó falépcsőfokról is, míg fejére hajtja talárjának csuklyáját. Még mindig értetlenül pislogok rá.

- Az minek?- biccentek a kezében hordozott tűz felé, mire ő egyből megáll.

Elképzelhetetlennek tartom, hogy- csak úgy, mint ő- egy természetfeletti lény ne lásson mindenféle segédeszköz nélkül a vaksötétben is, hiszen szemeim nekem is egyből aktiválták magukat, amikor átrántott a bejárón.

- Dhampír vagyok, vagyis félig vérfarkas, félig vámpír, mivel csak félig vagyok mindkettő így, sem a te tökéletes látásodat sem pedig egy vérszívó látását sem örököltem. Én sötétben csak foltokat látok, ami valljuk be, zavaróbb, mintha semmit sem látnék. Könnyen össze lehet vele zavarni.- rántja meg vállát rövid monológja végén nem törődöm módon.

Nem kell válaszolnom, a nélkül is érzi, hogy ez által egy újabb fel nem tett kérdésemre kaptam választ, bár ilyen egyszerű lenne a többire is a felelet megszerzése.

Kihasználva, hogy még mindig rám várakozva áll, mellé lépek, így elém tárul a rideg terem, ahova vezet a kissé rozoga feljáró. Bár ne tettem volna. Kisebb sikoly hagyja el számat, amikor megpillantom a tömérdek koporsót. Mindkét tenyeremet arcom elé kapom és magamban imádkozok azért, hogy ezt az egészet csak beképzeljem. Ha azt mondom, hogy lélegzetvételeim száma az elmúlt fél percben csaknem meghaladják a százat ma már sokadjára, még akkor sem túlzok nagyot. Óvatosan először csak széthúzom ujjaim résnyire és az apró lyukakon keresztül próbálok kilesni. Végtagjaim lehullnak testem mellé, míg ismételten végig szánkázom tekintetemmel a kriptán. Rémültem vizslatom az elém táruló több száz koporsót, amelyben mind- mind halottak fekszenek, csak úgy, mint az én összes nagyszülőm. Óvatosan vezetem pillantásomat Aprilre, aki csak kifejezéstelen arccal néz előre, mintha várta volna már előre a reakciómat. Egy pillanatra rám néz, hogy meggyőződjön arról, hogy lenyugodtam. Tekintetét egy folyosó felé irányítja, amit később lábai is követnek. Magabiztos léptei engem is menetelésre biztatnak. A fényforrását még mindig ujjai között szorongatja, mintha csak ez jelentené számára az életet. A hosszú közlekedő mindenegyes pontja kőből van kiépítve, csak úgy, mint a sírkamra és a lépcső is. Ha belegondolok, normális esetben fáznom kellene, de farkas ösztöneimnek köszönhetően a hideget sem érzem. Legalább nem csak árny oldala van ennek az egész hercehurcának, bár nekem eddig szinte csak abból jutott. A folyosó végén kétfelé válik az út, míg az előttem haladó a jobb oldalin megy tovább, nekem elkezdi izgatni fantáziámat a másik irányba vezető út. Kíváncsian pillantgatok hátra újra és újra, de nem sikerül rájönnöm, hogy mégis mit rejthet a másik fél. Számat kezdem rágni belülről, nem vagyok biztos ebben, amit éppen most teszek. Lehet nem véletlen, hogy eddig ne tudtam semmiről és most csak egy hatalmas hibát követek el, amivel nem csak a múltat bolygatom fel, hanem saját magamat is padlóra küldöm. Meztelen lábfejemet kezdem el tanulmányozni. Amint visszaérek a falka rezidenciájába első dolgom lesz lábat mosni, ha törik, ha szakad. Tekintetem elszakítom a lábamról, mikor észlelem, hogy April megáll előttem. Hosszú ideje ez az egyetlen ajtó, amit látok, ami előtt most mi is állunk. Rám néz és lépne be a bejárón át, mikor megragadom kezét, ezzel megakadályozva.

Kérdő tekintetét rám emeli, de bizonytalan arcomat látva megenyhülnek vonásai. Tudom, hogy nincsen sok időm őrlődni magamban, hogy beszédre merjem e nyitni számat vagy sem. Gyermeki félelmemet és kétségeimet legyőzve végül megszólalok és magamban rájövök; fel kell nőjek, ehhez a világhoz, ez a világ fog túlnőni rajtam.

- Akármikor kijöhetek?- kérdezem meg alig hallhatóan, miközben leszegem fejemet egy pillanatra.

Azonnal megérti a kérdés lényegét és a benne lévő burkolt aggodalmamat, az iránt, hogy nem leszek képes végignézni a halálát. A halálát egy olyan embernek, akit nem is ismertem és nem is fogok, de lényegében ő miatta ilyen az életem, amilyen. Nem szándékosan tette, hiszen nem tudhatta, hogy egyszer majd én megszületek és az életem egyik napról a másikra feje tetejére fog áll, csak azért, mert ő volt a nagyanyám.

- Miért tette?- szólalok meg újra, ezzel ismételten megakadályozva a belépést, ezúttal akaratom ellenére, hiszen nem emiatt teszem fel a kérdést.- Miért lázadt fel? Miért ölte meg az akkori vezetőket?- magyarázom el bővebben, látva értetlen arc kifejezését.

Tekintetét az mellettünk álló fadarabra szegezi, majd egy aprót oldalra lépve mögém tekint. Arcáról bizonytalanság sugárzik, talán találkozásunk óta most először. Lehunyja szemeit és szépen fokozatosan kezdi kifújni az eddig bent tartott levegőt. Egy utolsó lemondó sóhaj még elhagyja ajkait mielőtt mesélni kezdene.

- Tudod, ahonnét én jövök, az archék közül, mi csak egy szörnyen kis alárendelt csoportja vagyunk ennek az egész természetfeletti világnak, az igazán nagyok a liderek.- mered maga elé kifejezéstelen tekintettel.- Ez nem más, mint egy, öt lény alkotta vezetőség, de mint mindenhol, itt is megvan az első számú vezér, akinek az igazát csak másik három nemével lehet megcáfolni. A vezért nem lehet leváltatni, két esetben nem uralkodhat tovább, ha meghal, vagy ha már nincsen ereje, vagyis közönséges ember és ezt Rosemary is nagyon jól tudta.- felém sandít egy picit, mire csak biztatóan bólintok egyet.- Ezt a pozíciót csak örökölni lehet. Arden Marescot Margas halála után, középső fia, Jarvis kezdett tevékenykedésbe. Jarvisnek volt egy bátyja, Pearson. Pearson mindig is lázadó típus volt, így nem csoda, hogy a sötét oldalra keveredett. Nem tudott belenyugodni, hogy az apja halála után nem ő kapta a számára oly’ édes hatalmas, hanem öccse, így hát egy terv közepette balesetnek látszó halálban életét ontatta öccsének és húgának is, Ajamenek, valamint még egy lider tagnak, Jagger Tournebullenek. Jagger volt apja legfőbb hűségese így nem volt véletlen a választása.- nyel egy nagyot és szemében szomorúságot vélek felfedezni, de mielőtt jobban szemügyre vehetném, minden nyomát eltűnteti onnan.- Pearson lett így az egyetlen örökös és kénytelenek voltak őt elfogadni vezetőnek. Pearson nagyon jól tudta, hogy lehetősége nyílik így arra is, hogy a két üres helyet az ő maga által választott emberek töltsék be, utód hiányában, így hát Jagger gyermekeit valami ócska kifogással megölettette, hiszen megtehette.- jelenik meg egy fanyar vigyor száján.- Így hát két választottja természetesen bennfentes volt, akik mindig az ő igazát szolgálták ezzel elintézve az intézkedései megakadályozását. Bosszút akart állni az egész világon, csupán keserűségből. Szépen sorjában kezdte a mocskos dolgait. Hol csak az erejét vette el valaki, hol pedig már az életétől szabadította meg. Mindenki rettegett. Átmenetek nélkül történtek a mészárlások és sosem tudhattad, hogy mikor következel te magad. Szörnyű volt. Válogatás nélkül gyilkoltak. Senki sem próbálkozott Pearson megölésével, hiszen tudták, hogy ők végeznék koporsóban. Míg egy napon Rosemary megelégelte ezt. Elég ereje volt végezni mindhárommal és erejét csak még jobban növelte a magabiztossága, na meg a lelki fájdalma. Mikor rátámadt Pearsonre egyből a talpnyalói segítségére rohantak, mert ők is látták, hogy Pearson nem képes maga elbánni egyedül a teljesen eszeveszettül pusztító nővel. Ebből Rosemary egy cseppet sem észlelt, csak miután végzett a férfival és megfordult. Ekkor vette észre, hogy férje, Brad meghalt a másik kettő pedig próbálja összeszedni magát a földön fekve. Brad egy pajzs volt, de a liderek túlzott ereje miatt, csupán élete árán tudta segíti feleségét, a szerelem táplálta belé a kitartást, hogy tartsa a pajzsot maguk körül. Rosemary minden maradék erejét magába szívva kezdett orbitális pusztításba, de nem ő volt az egyetlen, aki azon az estén elvesztette a szerelmét. A másik férfivel még könnyen elbánt, de Rianna, ő volt Pearson párja. Hiába ölte meg Riannát is,a nő halálos sebet ejtett Rosemaryn. Rosemary megszabadította a világunkat a rettegéstől és az egekbe emelte a Mquen nevet.- mered keserűen a semmibe.- De most mennünk kell- ránt be maga után a terembe, egy percnyi gondolkodási időt sem hagyva nekem.

Fejemben eddig még nem látott, hatalmas zűrzavar keletkezik. Pillanatnyilag talán a nevemet sem tudnám megmondani. Egy dologban vagyok biztos, akármi is történjen; meg akarom nézni, hogy mi is történt. Másodpercről- másodpercre, minden apró pillanatát meg akarom élni.

Fejemet elszántam emelem el a földről és a szobában lévő öt emberre nézek. Állkapcsom, akaratom ellenére is megfeszül, ha nem szellemként lennék jelen azon nyomban kezdenék eszeveszett mészárlásba, csak úgy, mint ő. Egy keserű mosollyal számon mérem végig az embereket. Mindegyiken hasonló köpeny van, mint Aprilen, azt kivéve, hogy az övüké piros míg Aprilé fekete. Arcuk nagy részét a lepel kapucnija takarja, mégis könnyű kivenni, hogy melyikük is lehet Pearson. Hanyag, amolyan „mindent meg tehetek” testtarása kiemelkedik a többi közül, akik valamivel fegyelmezettebben állnak vele szemben vagy éppen mellette. Békés beszélgetést folytatnak, amelyben mind az öten részt vesznek. Egy a többinél jóval alacsonyabb, vékonyabb személy nekem háttal áll, de szinte biztos vagyok benne, hogy ő volt Rianna. Ekkor nyílik hirtelen az ajtó, amin egy feldühödött nő lép be, maga mögött egy férfivel. Mondani sem kell, egyből tudom kik ők. Arcomon egy kósza könnycsepp folyik le, amit azonnal letörlök onnét és magamat megemberelve tartom vissza a többit. Nem sírhatok, most nem. A nő, Rosemary, a nagyanyám egy hatalmas üvöltés közepette félig vált alakot és hatalmas sebességgel rohan a társaság felé, akik közül kettő azonnal kiválik. Egyből tudom, hogy ők maradtak meg Arden korszakából. Egy kezével taszítja arrébb a másik két ott maradt embert Pearson mellől és se perc a férfi nyakáért nyúl. Elemeli a padlóról a nála már amúgy is magasabbat és körmeit torkába mélyeszti. Fájdalmas arckifejezését látva a csaholói rögtön segítségére akarnak sietni, de ekkor jön Brad, a nagyapám, aki hirtelen terem Rosemary előtt vérbeforgó szemekkel tartja ki maga elé mindkét kezét és egy átlátszó burkot képezve maguk köré, egy pajzsot. Arcán apró ráncai mind megfeszülnek az erőlködés miatt, de nem adja fel és hiába szenved, küzd tovább, hogy tartani tudja védelmüket, amit folyton folyvást ostoroz a másik kettő. Pearson szemeim lassan már lecsukódni kezdnek, egész nyakát vér lepi el, de ő, ahogyan eddig, még most sem próbál meg akármit is tenni azért, hogy élhessen, talán mert nem tud. A piros folyadék már mellkasánál és vállainál jár, mikor Rosemary még egy utolsó csapásként jobban belemélyeszti karmait, majd ledobja a földre. Noha az ember már azt hinné, hogy a nő megelégelte, ekkora a férfi fölé kerekedik s egy határozott csuklómozdulattal fejezi, minek köszönhetően feje pár méterrel arrébb kerül testétel, immáron csuklya nélkül. Ajkaim elnyílnak egymástól, szemeim kikerekednek a sokk hatására, a lábam elé guruló fejre szegezem tekintetem és azt hiszem, most nyomban esek össze, ha ne megyünk ki innét. Utolsó mentsvárként kapok April keze után, aki lehunyja szemeit, ezzel azt elérve, hogy visszatérjük a mi világunkba.

- Ne!- kiálltok fel, mire azonnal rám kapja tekintetét- látni akarom!- húzom fel magamat a lány vállának segítségével.

April vállába kapaszkodva szemlélem továbbra a történteket. Míg a férfi még mindig a talajon fekve próbálja összeszedni magát, addigra a nő már régen észrevette, hogy szerelme fej nélkül fekszik. Hatalmas üvöltés hagyja el száját, miközben füleimhez kapok mindkét kezemmel a magas hangfrekvencia miatt. Eltökélt léptekkel kezd el rohanni a két vérfarkas felé. Nagyapám kezeit hátrahúzza és szemeit összeszorítja. Hatalmas erővel tolja vissza maga elé végtagjait, pont mielőtt a nő odaérne. A hirtelen létrejövő pajzs hatására Rianna orbitális sebességgel ütközik  neki, de lepattan a láthatatlan burokról és a helyiség mögötte lévő faláig repül. Fájdalmasan felnyög, amikor arccal leesik a padlóra, több méter magasból. Brad ereje vesztetten rogy térdre, míg kezei teste mellé esnek, tehetetlenül. Rosemary gondolkodás nélkül térdel le mellé tartva kedvese testét és próbál beszélni hozzá, de hiába, a férfi nem válaszol, meghalt. Szemeim újra könnyekkel telnek meg, amiket ezúttal hagyom útjukra indulni őket. Utolsó csókot lehel az immáron halott alak ajkaira, akinek teste gyámoltalanul esik a hideg kőre. Kell pár másodperc, amíg Rosemary összeszedi magát ugyan, hosszú fekete haját arca takarja, mikor erőt vesz magán és kiegyenesedik. Zihálva, zokogva támad rá először a haldokló személyre, kinek egy könnyed mozdulattal vágja át torkát karmai segítségével.

- Gyere Rianna, gyere csak!- üvölti el magát ezzel hergelve a nőt, Rianna ennek hatására próbálja meg összeszedni magát.- Megöltem, igen megöltem, meggyilkoltam életed szerelmét- cukkolja továbbra is- a karmaim által halt meg és egy cseppet sem bánom, hogy bepiszkoltam azzal a mocsokkal a kezemet- és Rianna itt szedi össze magát teljesen.

Eddig még tőle nem látott dühvel ront neki Rosemarynek, aki könnyedén taszítja arrébb. Újból és újból próbálkozik, szinte megállás nélkül, de mindig csak ütéseket kap és néhány lenéző röhögést. Hirtelen válik láthatatlanná, mire a gyilkos nő lehunyja szemeit, mintha csak így próbálna koncentrálni. Váratlanul csapja ki kezét oldalra, mire a másik nő elveszti láthatatlanságát, hiszen mamám kezei között szorongatja nyakát. Nem teketóriázik sokat kitépi a torkát, mire nekem felfordul a nyomrom. Fájdalmasan kap fájó pontjához és kétségbeesett próbál levegőhöz jutni miközben zuhan a földre, utolsó erejével maga mellett kezd el tapogatózni és ujjai közé akad egy darab törött üveg, ami valószínűleg a harc közepette ment tönkre. Erőtlenül hajítja el a tárgyat, de mégis elég erősen ahhoz, hogy Rosemary mellkasába fúródjon teljesen. Lihegve érinti meg a már vérrel körülvett sebet, higgadt arckifejezéssel zuhan a padlóra. Szívem szerint odafutnék hozzá, de nem tudom megtenni. Lábaim nem mozdulnak semerre, a többi testrészemmel egyetemben. Egész arcomat csípik a könnyek, de még így sem tudok nekik megálljt parancsolni, talán nem is akarok.

- Menjünk- fogja meg kezemet April és ellentmondás nem tűrően tér velem vissza az erdőben.

Rögtön térdre esek, tenyereimbe temetem arcomat. Keserves zokogásomat semmi sem tudja megzavarni. Érzem, amint minden porcikám egyként rázkódik. Végignézni  saját nagyszüleim halálát sokkoló érzés, már ha ez a jó kifejezés rá.

- Na igen, még egy apró dolog.- szólal meg újra a szőke olyan nyugodt hangon, amitől jelenleg a falnak tudnék futni, ha nem neki.- Minden nagyobb erő a középső nevét használja az éppen adott személynek. Hiába hívták Susannenak, ő Rosemary az egész világnak, remélem érted miről beszélek.- nem nézek rá, egy apró jelét sem adom, hogy hallom, amit mond.- Nekem most mennem kell, térj vissza a falkádhoz te is.- és ezzel el tűnik előlem.

Erőtlenül nyúlok szét a talajon szemeimet lecsukom reménykedve, hogy mikor reggel felébredek bebizonyosodik, hogy ez mind csak egy szörnyű álom volt, egy hihetetlen rossz rémálom volt.                      

5.Fejezet~ Egy régen elhallgatott titok

Aviva Ray Mquen

18. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

- És a megoldás- pillantok bele matekfüzetembe- hetvenkettő a gyök alatt.

Mr. Match elismerően bólint és felfirkantja a táblára az egyenlet megoldását, majd kétszer aláhúzza azt. Fejben már a tankönyv következő feladatát számolom ki. Furcsa, de szeretem a matekot és értem is. Talán emiatt kézenfekvő tantárgyak számomra a reálok is a humán mellett.

- Pszt- szól oldalról Isa nekem- te érted ezt?- néz rám kitágult szemekkel.

Aprót biccentek és egy mosolyt küldök a barna hajú lány felé. Elhűlve pislog rám a mellettem lévő padból. Egy hirtelen jött ötletnek köszönhetően hátrafordulok és a mögöttem lévő sorokat kezdem el vizslatni. Néhány helyen megritkult a sor, főleg a falka helyén, vagyis körülöttünk. A fiúk nincsenek itt. Előrefordulok és a bal oldalamra pillantok, ahol Alice ül. Legalább ő itt van, na meg Isabell, aki előtt Penelope ül. Terepszemlémet a csengőzaja zavarja meg. Összeszedem cuccaimat és a még pakolászó lány mellé lépek.  

- Hol vannak Justinék?- húzom fel jobb szemöldököm.

- Nem tudom?- mondja ki kérdő hangleejtéssel az amúgy kijelentésnek szánt mondatot.

Megforgatom szemeimet és le sem reagálom az újabb hazugságot. Tudom, hogy eltitkolnak valamit előlem. Valamit azzal a látomással kapcsolatban, vagy mi. Ha most egy mesében lennénk, megjelenne a fejem fölött egy villanykörte.

Emlékezetből rakom össze az utat és indulok el az iskola folyosóin. Hamar megérkezem úti célomhoz, ahol egyből belépek a terembe és idegesen pásztázom az embereket.

- Nincsenek, itt- motyogja valaki mellőlem.

Lenézek a mellettem álló női hang tulajdonosára. Nálam még pár centivel alacsonyabb, pedig én sem a magasságomról vagyok híres. Hosszú szőkésbarna haja kiengedve omlik vállára, karakteres szemöldöke teszi komolyabbá arcvonásait. Kék szemei határozottan csillognak, ami az előbbi hangnemében egyáltalán nem mutatkozott meg.

- És te ki vagy?- magam sem tudom, honnan jött ez a hirtelen flegma stílusom.

Láthatóan nem zavartam bele lelki békéjébe goromba kérdésemmel. Lazított testtartásán, az előbbi feszengő beállását nemtörődömre cserélte le. Nem tudom, melyik idegesít jobban, talán maga az egész lány kisugárzása.

- Emily, Emily Jones- vigyorog rám szélesen.

- Hát Emily, örültem- eresztek meg felé egy mosolyt.

Hirtelen sarkon fordulok és kettesével szelve a lépcsőfokokat érek fel egy emelettel feljebb. Gyilkos pillantásokkal ajándékozom meg az éppen egymással csevegő Alice- Isabell duót. Ledobom magamat a helyemre, Penelopé mellé és angol cuccomat kezdem előszedni.

(…)

Balett után kedvem támad sétálgatni egy kicsit, az udvar felé veszem az irányt. Szándékosan csöndben osonok ki az öltözőből, hogy senkinek még csak eszébe se jusson utánam jönni. Telefonomhoz csatlakoztatom a fülhallgatómat és elindítom Shawn Mendestől a Stitches című számot. Elhaladva a pad mellett, amin délelőtt ültünk, eltűnődöm. Magam sem tudom miért, de visszajátszom fejemben azt a pár percet.

„ Fázol?- kérdezi meg tőlem kedvesen Justin.
Biccentek és közelebb húzódom hozzá. Bal kezével közelebb húz magához, míg én fejemet mellkasának döntöm, és szívverését hallgatva rámosolygok. Hideg van. Mellettem ülő Isára pillantok, aki éppen hosszasan el van merülve a Mattel folytatott nyálcseréjében. Igazán összeillenek.
- Többiek hol vannak?- bukik ki belőlem.
- Alice az igazgatóiban, Gwenéknek órája van, Dave és Joe esznek, Peneloperól fogalmam sincs, de nem is érdekel, túlságosan- beszél nemtörődöm módon.
Agyamban egy kicsit felmegy a pumpa, hiszen Penelope nem ezt a hangnemet érdemli
- Engem igen!
Elmosolyodik.
- Félek- nézek fel a felém magasodó fiúra.- Mi lesz most? Mit látott Joe?
- Minden rendben lesz- mondja egy kis gondolkozás után.
- Nem értek semmit- akadékoskodom és elválok a fiútól.
Egyből flegma énjét szedi elő.
- Miben tudok szolgálatodra lenni?- vágja érzéstelenül fejemhez.
Kínomban felnevetek és sietős léptekkel lépem át az iskola hátsóbejáratát. Vehemensen csapom azt be, de a várva várt hang nem érkezik meg, így gyanakodva fordulok hátra. Bell áll velem szemben. Felhúzom szemöldököm és kérdőn tekintek az előttem lévőre. Kezd átragadni rám Justin stílusa. Csak ezt ne. A falra mászom az ilyentől.
Hirtelen, szorosan zár vékony, mégis erős karjai közé. Kis merengés után viszonzom gesztusát. Elváláskor egy apró görbület jelenik meg száján és megfogja csuklómat.
- Gyere, menjünk vissza- biccent a fiúk felé.
Beleegyezően bólintok és hagyom, hogy kezemnél fogva húzzon maga után. Magam sem tudom, miért hallgattam rá és jöttem vele vissza, mikor az előbb érthetően viharoztam el a társaság köreiből."

Leülök a padra és egy fáradt sóhaj szakad fel testemből, mikor egy új zene indul el. A szél finoman fújja a néhol még színes fák leveleit és a nagyjából zölden mutató bokrok sokaságát. Tekintetem a rögbipálya felé irányul. Nem értem ezt a sportot. Tele van erőszakkal.

Nem élvezhetem sokáig a magány adta nyugalmas csendet. Egy női alak ül le mellém. Nem nézek rá, jellegzetes fehér rövidszárú tornacipőjéről egyből felismerem. Finoman kihúzza fülemből a fülhallgatót és vesz egy mély levegőt.

- Tudod, csak egy dolgot nem értek- rázza meg fejét.- Te hogyhogy nem tudtál róla? Hát édesanyád is leszármazott.- a másodperc töredékrésze alatt kapom fejemet rá.

Percekig csak bámulom, mire eljutnak szavai agyamig. Újabb előtörni készülő sóhajt nyomok el, így csak egy nagyobb levegővétel lesz belőle.

- Azt hiszem, én most megyek- állok fel mellőle.

Ő is felegyenesedik és mellém lép. Csendben szeljük át az iskola kihalt folyosóit. Alice biccent egyet fejével egy fehér Lexus felé. Beülök az anyósülésre és már meg sem lepődöm azon, hogy ő is tudja hol lakom. Harmadik napom ebben a városban és az életem már fenekestül felfordult.

A ház előtt lefékezek és én egy hálás pillantást küldök neki a fuvarért cserében, melyet mosolyogva nyugtáz.

- Aviva, akármi van, vonyíts!- mered maga elé.

Összehúzom szemöldököm, mintha valami kutya lennék, csak nagyobb kiadásban. Értetlenkedve, de bólintok azért egyet és becsukom a kocsiajtaját. Türelmetlenül nyitom ki a kaput és szelem a hatalmas feljárót.

Ezúttal egy cseppnyi jókedv sincs bennem. Mogorván elmormolok egy köszönés félét, mire csak a konyhából érkezik válasz. Vagyis apa nincsen itthon. Belépek a konyhába és nemet mondást nem tűrően méregetem anyámat.

- Mondjad, drágám- néz rám egy pillanatra.

- Anya, te tudtál erről?- veszem elő karmaimat.

Lemondóan sóhajt egyet, amit egyetértése jeléül veszek. Szóval tudott róla, születésemtől kezdve.

(…)

- És miért nem mondtad el?- ülök immáron a kanapén vele és apával szemben.

Csak mered maga elé percek óta, mintha nem is ezen a bolygón lenne. Üreges tekintete kissé már kezd ijesztővé válni. Csupán egy pontra fókuszál a barna szőnyeg közepén. Apa a hátára simítja kezét, így próbálja megnyugtatni. Az érintés hatására hirtelen csapja fel fejét és tekintetét enyémbe mélyeszti.

- Azt hittem, hogy nem örökölted- süti le szemeit.

Szavain kezdek el rágódni. Ujjaimat tördelem, és csak azon tudok gondolkozni, hogy lehet nem is volt ez olyan jó ötlet, de már nem tudok visszatáncolni és nem is fogok.

 - Farkasnak születtem, egyke vagyok,- folytatja a mondandóját- tizennyolc évesen ismertem meg apádat, tudta mi vagyok, mégis szeretett. Tizenkilenc éves voltam, amikor a szüleim meghaltak és nekem elvették az erőmet.- minden egyes szót nehezére esik kiejteni.- Huszonöt évesen szültelek téged, évek óta nem voltam már farkas akkor. Huszonkilenc éves voltam, kereken akkor telt el tíz év, azóta.- rágja idegesen száját, mintha magával veszekedne.- Véráldozatot követeltek, apád szülei áldozták fel magukat, helyettem.- folyik le egy könnycsepp az arcán, amit azonnal letöröl.- Te vagy az utolsó élő leszármazott.   

- De hát te is élsz, nem? És akkor miért Mquen a családnevünk? Hogyan vették el az erődet? Egyáltalán miért vették el?- még fel sem fogom szavait, de máris újra beszélek.

- Mivel apád felvette a családnevemet- vág bele egyből a közepébe.- Én már halott vagyok, a természetfelettiek történelmében.- mosolyodik el kínosan, mégis halványan.- És talán ez a legkínosabb kérdés, mert nem tudom. Nem tudom rá a választ. Nem csak a képességtől, de az arról az estéről való emlékeimtől is megfosztottak. Csupán néhány foszlány maradt meg.

Lassan próbálom megemészteni az imént hallottakat. Keveset mondott, mégis túl sok információt tartalmazott ez a pár mondat. Teljes zűrzavar. Mindig is boldog és átlagos életem volt, erre meg pár nap alatt még csak halvány darabkáit sem látom annak a régi életnek. Ijesztő és egyben felfoghatatlan. A saját szüleim titkolóznak előttem. Ez ám a bizalom.

Figyelve arra, hogy véletlenül se nézzek rájuk állok fel. Indulásomat egy csuklómra fonódó kéz akadályozza meg. Egy pillantást sem vetek oda, csupán morgok egyet.

- Ne haragudj rám- mondja a sírással küszködve.

Kezemet kirántom ujjai közül. Nem tudom, hogy ideges, szomorú vagy inkább dühös legyek rájuk.

- Aviva- hallom meg apa ellentmondás nem tűrő hangját- menj a falkádhoz, szükségük lesz rád.

- Ők a családom- vágom hozzá hidegen.

A teljes sokk, ami megtalálja őket, pont elég időt ad nekem arra, hogy eltudjak menni ebből a házból.

Egy szörnyen szívtelen mondatot vágtam fejükhöz, de azt akarom, hogy legalább annyira fájjon nekik, mint nekem.

(...)

Justin Drew Bieber

18. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesül Államok

Harmadik szál cigimet szívom már el egyhuzamban. Feldühít a tény, hogy nem tudok, tudunk semmit sem tenni annak érdekében, hogy Aviva biztonságban legyen, csak ülünk és várjuk a csodát. Fantasztikusak vagyunk. Én vagyok a falka ulfriceje, nekem kéne vigyázni rájuk, de erre nem vagyok képes. Nem beszélve a város lakosairól. Ez a valami jön, és nem tudjuk mekkora pusztításra képes, már ha ilyen szándék vezérli. Nem számít nem, hogy ember vagy akármi más élőlény, csak a lány kell neki. Idegesen nyomom el csikket és gyújtok meg egy újabbat. A Nap már régen lement, este tizenegy óra felé lehet. Többiek valószínűleg már a szobájukban fekszenek összegabalyodva életük szerelmével, vagy csak filmet néznek. Míg én itt kint ülök és emésztem magamat, egyedül. Üvölteni tudnék.

- Justin- hallom meg nevemet, de nem izgat- Justin- szólít újra.

Ezúttal már odafordítom a fejemet. A fekete hajú lány áll előttem. Szemei kisírtak, egész testében remeg. Haja könnyedén felkontyolva, ezzel kihangsúlyozva arcát. Hosszú ujjú, fekete, kötött pulcsiját gyűrögeti ujjaival. Fekete csőnadrágja és bordó rövidszárú cipője takarja lábát. Idegen harapdálja száját, ahogyan jobban arcára fókuszálok egyből feltűnik, hogy szemfestéke szeme alá folyt. Percek óta csak bámulom, míg ő csak értetlenül pislog rám. Hirtelen keresztülfut arcán egy kósza könnycsepp. Hatalmas gyorsasággal szelem át a köztünk lévő távolságot. Ösztönösen zárom ölelésem apró testét. Nem egy kifejezett csontkollekció, de alacsony termete miatt törékenynek tűnik. Befészkeli magát karjaimba és arcát mellkasomba fúrja. Teste még jobban kezd rázkódni, mint eddig. Zokog. Próbálom csitítani, de szavaim csak süket fülekre találnak. Felsóhajtok és lehajolok füléhez..
- Elmondod mi a baj?- suttogom, szándékon súrolom ajkaimmal fülét.

Aprót bólint és felnéz rám. Barna szemei tele vannak fájdalommal. Könnyeknek köszönhetően még inkább csillognak íriszei, mint szoktak. Fekete pólómra néz, ami ezúttal vizes, az ő könnyeinek köszönhetően. Küldök felé egy bíztató mosolyt, mire zavartan szegi le fejét, ismét. Ujjainkat összefűzöm, és a kanapéhoz vezetem, amin eddig is ültem. Cigarettámat- ami időközben elaludt- nem gyújtom meg újra, csupán udvariasságból. Percekig csak mered maga elé és egy árva szót sem szól.

- Szabad?- emeli rám tekintetét, mire kérdőn nézek.

Egy aprót bök a doboz felé, mire kénytelen vagyok elvigyorodni. Tényleg nagy gond történhetett vele. Szórakozottan hajtom le fejemet, mire ő is elmosolyodik halványan pár másodperc erejéig. A papírtartó felé nyúlok, előhúzok belőle egy szálat és kezembe veszem az öngyújtót.

- Tudod, hogy kell?- vigyorgok rá.

Bólint egyet és kiveszi kezemből a dolgokat és rágyújt. Letüdőzi a káros anyagot, majd kifújja a fehér füstöt. Láthatóan kezd megnyugodni. Szájából kiáramló füsttel játszadozik,amit én csak nézek.

- Anya is vérfarkas volt- kezd el beszélni végre.- Amikor a szülei meghaltak, akkor elvették az erejét- szív egy hatalmasat a cigiből- és az emlékeit is. Apa mindvégig tudta. Az ő szülei áldozták fel magukat, anyám helyett. Azt hitték nem örököltem, mivel mikor szült már nem volt farkas.- rántja meg vállát.- Tizennyolc éve elhallgatták előlem. Tizennyolc éve én vagyok az egyetlen Mquen leszármazott.- nyomja el a csikket.- Nem akarok hazamenni.

Inkább beszél most már nemtörődöm hangnemben, mint szomorúan. Minden bizonnyal mérhetetlen dühöt és némi utálatot is érez a saját családja iránt, akikből számára már csak pár ember maradt. Szám szerint kettő. A halottak, mind egy okból vesztették életüket; a természet felettilények miatt.

Egy aprót bólintok, hogy értem a célzást. Próbálok küldeni felé egy bíztató mosolyt, de tekintetét erőszakosan szegezi a földre.

- Kérdezhetek valamit?- néz rám hirtelen

Ismét csak bólintok egyet, beleegyezésem jeléül. Száját kezdi harapdálni belülről és küszködve hangjával nyitja szólásra száját.

- Ti hogyan kerültetek ide, egy falkába?- pislog félve.

Ezúttal én szegezem szemeimet a padlóra, ez a számomra kéretlen téma, csak úgy, mint legtöbbünkben. Sőt, ebben a falkában így már mindenkinek az.

- Aviva?- ment ki a mesélés alól Isa.

Egyből odakapjuk mindketten fejünket. Bell halkan húzza be maga mögött az ajtót és egyből a fekete hajú mellé ül le. Láthatóan ezúttal még ő is bajban van és még a mentalistaságát sem tudja felhasználni a válasz meglelésére.

- Aviva itt alszik- erőltetem meg hangszalagjaim.

- Megyek szólok Mattnek, hogy ma veled alszom- ugrik fel egyből Isa.

- Nem kell, hagyjad csak- nyúl csuklója után- jó nekem a kanapé is, vagy egy vendégszoba- mosolyodik el halványan.- Valamint, azt hiszem, valamit el kellene nektek mondanom, mindenkinek- veszi komolyabbra a hangnemet.

Isa összehúzott szemöldökkel kezdi el pásztázni a lányt. Párszor végigméri, hátha kitud, szedni belőle valamit, de feladása jeléül felsóhajt. Egy igazi rejtély, mindnyájunk számára. Telefonján lévő home gombra nyom, így meg tudja nézni az időt.

- Majd holnap megbeszéljük, ha jó úgy- pillant felé egy aprót.

Aviva bólint egyet és feláll, mire mi is ezt tesszük. Beérve Isa egyből az emelet felé veszi az irányt a másik lánynak pedig a vendégszobába vezető utat magyarázom el, amit könnyen meg is talál.

Tvt bekapcsolva ülök le a kanapéra és egy éppen aktuális csatornát keresek, amin valami sport megy. Sosem tudtam sokat aludni, az az éjszaka óta. Számomra az éjszakák a legrosszabbak. Minden éjszaka egy kínszenvedés, főleg, amit alvással töltök. Rendszeres rémálmok elkerülése is könnyebb, ha a késő esti órákat nem alvással töltöm, hanem egyéb más elfoglaltsággal.

19. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

Hajnali két óra felé a konyha felé veszem az irányt, hogy igyak valamit. Az ajtót kinyitva egy alakot pillantok meg az asztalnál ülni. Csendben megyek oda hozzá, és leülök mellé. Ijedten kapja fel fejét, de amikor meglát, egyből enyhülnek a vonásai.

- Miért nem alszol?- kérdezem tőle normális hangnemben.

- Ezt én is kérdezhetném, tőled- mosolyodik el.- Szerinted Isa mellett még mindig szabad a hely?- suttog.

Megrázom fejemet. A félhomályban nehéz kivenni, hogy mik is a reakciói pontosan.
- Esetleg lehetne, hogy...- harapja el a szó végét.

Kíváncsian kezdem el méregetni, hátha ez meghozza a kívánt hatást. Percek óta tartó néma csendet én töröm meg, amikor rá is jövök, hogy mire akart kilyukadni. Gondolatban pofon csapom magamat és már a nyolcadik féle szidást mormolom el, amikor végre megszólalok.

- Aludhatsz velem- jelentem ki halál nyugalommal.

Kézen fogom és elkezdek vele a szobám felé haladni. Nappalin átszelve érek be a szobámba az ajtót magunk mögött becsukva ránézek a lányra. Hezitálva ugyan, de megölel, ami igazán meglep. Hamar elválik tőlem és befekszik az ágyamba. Takarót magára húzza és nekem hátat fordítva fordul a fal felé. Bemászom mellé és próbálok elaludni, ami meglepően gyorsan megy. Megtudnám ezt szokni.

Pár óra alvás után hirtelen riadok fel, mindenféle előjel nélkül. 

Azonnal hiányérzetem támad és mellettem lévő helyre kapom a fejem. Üres. Erős, hideg szél szánkázik végig mellkasomon, nyitva az ablak.
Aviva eltűnt.   

4.Fejezet~ Látogató

Sziasztok!

Tudom, elég rövid rész lett ez most, hiszen a megszokott 1700-1900 szó helyett ez most csupán 1400 lett. Remélem azért így is tetszeni fog nektek! Várom kommentben a véleményeket és a pipákat alul!:)

Jó olvasást kívánok mindenkinek!

Üdv.: Lily Clark

Justin Drew Bieber

18. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

Ma még csak szerda, azt hiszem én egyszer belehalok ebbe az iskola dologba. Fejemet az asztalba verve próbálom kibírni a biosz utolsó perceit. Mellettem ülő Joe hirtelen kap fel egy ceruzát és rajzolni kezd. Betűket kezd vésni a papírra. Minden egyes részletet pontosan kidolgoz. Árnyékokat rajzol, és néhány helyen megvastagítja a vonalakat, így erősebbek lesznek, mint a többi. Több dimenziós karaktereket alakít ki mindegyikből. Érdeklődve nézem. Ez nem szimplán egy Jon féle időtöltéses ábra lefirkantása. Arcát kezdem vizslatni. Sötétbarna szemei kéken virítanak, minden porcikájában meg van merevedve. Lát valamit. Negyedik betűt kezdi el formázni.  Körbenézek a teremben. Isa és Matt egymás felé fordulva beszélgetnek. Dave jegyzetel, míg Aviva és Alice a tanárra figyelnek. Ahogyan visszapillantok Davidre a mellette ülő Penelope tekintetét sikerül elkapnom. Milyen jó, hogy a laborokban kétszemélyes padok vannak. Fejemmel jelzek neki és egyből megböki a srácot, majd felém biccent. Hihetetlen lassúsággal és nyugalommal fordul felém. Hanyagul rám néz, de mikor észreveszi padtársam virító íriszeit egyből alább hagy flegma stílusával. Nem kell neki magyaráznom, érti mi történik. A lehető legkevesebb feltűnéssel próbál rájönni, hogy mit alkothat Joe. A csengő hangja élesen vágja be magát a terembe. A prekogníció minden jele azonnal eltűnik róla. Leteszi a ceruzát és immáron eredeti színűek a szemei. Arcvonásai is azonnal enyhülnek. A hirtelen jött éles hang kellemetlen ébredésként érte. Tudatalattijában már farkasként gondolkodott és látott, ezért a hallása is erősödött.

Dave egyből asztalunk mellé lép és testével próbálja takarni a grafikát. Csak egy részét tudta befejezni. „Dham” áll a papírlapon különösen kialakítva. Kérdő tekintetem emelem rá.

- Egy lány volt, emberi alakban, de biztos vagyok benne, hogy több van benne, mint amit láttam- vizslatja az elé táruló illusztrációt.- Ismerem, ismerjük- néz a szemembe.

Felsóhajtok, ismételten nem jelenthet túl sok jót, hiszen be sem tudta fejezni. Bólintok egyet és felállok. A padlóról felnézek, és csak akkor veszem észre, hogy társaságom egy része körülöttünk áll. Aviva zaklatottan kapkodja a fejét ide-oda, eléggé új még neki ez az egész. Megelőzve, hogy magyarázott kelljen neki adnunk- amiben még én sem vagyok biztos-, elindulok kifelé a teremből egyenesen Adamhez.

- Most hova megyünk?- előz meg az ajtóban a lány.

- Adamhez- zárom le gyorsan témát.

Szinte keresztülgyalogolok rajta és úgy lépek ki az ajtóból. Sietősen szelem a lépcsőfokokat, ameddig elérek osztályunk utánpótlás kiadásának a bejáratához. Azonnal Gwen vagy barátját kezdem el keresni. Szerencsémre, amint belépek a szobába néma csend telepszik le. Mindketten a pillanat töredék része alatt teremnek az oldalamon. A srác kezébe nyomom a lapot és kiviharzok a többiekhez, akikhez a másik kettő is csatlakozik. A fiatalabbik Dragan hunyorogva figyeli az előtte lévő tárgyat.

- Jon látott egy nőt, akit ismerhetünk. Nem tudta befejezni, mert kicsengettek és innentől már te is tudod- intézi szavait Isa az öccséhez.

Bólint egyet a srác és gondolataiba merül. Aviván kívül-aki értetlenkedve- mindenki figyeli Adam arcát hátha valamit ki tud belőle olvasni, vagy esetleg akármire sikerül rájönnie.

- Délutánra kiderítem- tekint fel egy pillanatra és máris eltűnik.

- Mindjárt megyek- célzok a többieknek ezzel arra, hogy hagyjanak magamra.

Avivát ugyan úgy kell elrángatnia Isanák és Alicenek, de Gwendolynon kívül mindenki eltűnik mellőlem. Felhúzom jobb szemöldököm és türelmetlenül pillantok Dave húgára. Karba tett kézzel áll előttem. Haja alja szokásosan be van göndörítve és erős rúzs fénylik a száján. Piros, csak úgy, mint az egyenruhája.

- Ez nem tűnik túl jónak- beszél rekedten.

- Ezt eddig is tudtam- nevetek fel kínomban.

- Túl nagy az ereje- folytatja az elemzést- amit irányítani sem tud. Veszélyes, ránk is és nem csak az emberekre.- megforgatom szemeimet.- Arról nem is beszélve, hogy vonzza a természetfelettit, neki köszönhető Joe látomása is.

Hirtelen rákapom a fejemet. Valami van abban, amit mond. De nem tudom pontosan, hogy mi is.

- Látom erre nem is gondoltál- mosolyodik el- megígértem neki, hogy megvédjük. Tennünk kell valamit, Justin.- végszóra a csengő is működésbe lép.

Egy szó nélkül hátat fordít nekem és bevonul a terembe, maga után erősen becsapva a nyílászárót. Megrázom fejemet, ezzel kiűzve belőle az idióta agyszüleményeimet. Gondolataimba merülve sétálok fel a legfelső szintre. A bejáratot kivágva lépek be órára. Mrs. Silverman, Penelope anyja már bent van az osztályban. Éppen egy matekegyenlet szerűt körmöl fel a táblára. Csak egy pillantást vet rám és mit sem törődve velem szenteli teljes figyelmét újra a krétának.

(…)      

- Fázol?- kérdezem meg a mellettem vacogó Avivát.

A mellettünk ülő szerelmes párnak ez mind fel sem tűnik.  Aprót bólint és közelebb bújik hozzám. Bal kezemmel átkarolom. Fejét mellkasomnak támasztja és egy apró mosolyt küld felém. Ahogyan egyre jobban közeledünk a télhez kint is hűl le a levegő, még fényes nappal is hideg van.

- Többiek hol vannak?

- Alice az igazgatóiban, Gwenéknek órája van, Dave és Joe esznek, Peneloperól fogalmam sincs, de nem is érdekel, túlságosan- nézek magam elé.

- Engem igen- makacsolja meg hangját.

Elnevetem magamat és továbbra is merengek a távolba. Utálom ezeket a rögtönzött lyukas órákat, túl sok időm van gondolkozni ilyenkor. Az iskolaudvar fáit bámulva próbálom eltölteni az időt. Aprót lepillantok a mellkasomon lélegző lányra. Felnéz rám ő is. Ajkai enyhén elnyílnak egymástól és szólásra nyitja száját.

- Félek- nyögi ki nehézkesen.- Mi lesz most? Mit látott Joe?- ered meg a nyelve.

Közelebb húzom magamhoz, már amennyire ez lehetséges. Felsóhajt egyet én pedig nem tudom, hogy mit kéne mondanom neki. Félve néz fel szempillái alól, majd azonnal le is hajtja a fejét, ahogyan tekintetünk találkozik. Megijedt. Ha tudná, hogy fél kezével kitudna nyírni mindnyájunkat.

- Minden rendben lesz- motyogom az egyetlen épkézláb mondatot, ami eszembe jut.

- Nem értek semmit- rázza meg fejét és elhúzódik tőlem.

Hirtelen fújja meg a szél mellkasomat, ami beleborzong a hideg fuvallatba. Hiányzik a lány feje onnét. Beletúrok hajamba és úgy nézek az előttem állóra. Kezeit keresztbeteszi és türelmetlenül várja a magyarázatot.

- Miben tudok szolgálatodra lenni?- húzom fel szemöldökömet.

Felszisszen és sietős léptekkel hagy minket ott. Jonathan-aki nem tudom mikor került ide- értetlenkedve néz utána, míg Isa egyből felpattan és utána fut.

- Mit csináltál már megint Biebs?- néz rám Matt.

- Nagy szerencséd, hogy pajzs vagy, haver- villantom meg fekete szemeimet felé.

Szélesen elmosolyodik és megcsipkedi arcomat, mire rámorgok.

- Lupát keresel? Eléggé beleválasztottál- húzza tovább az agyamat.

- Fogd már be a pofádat, Matthew- mordul rá ezúttal Jon.

Meglepődve tekintek az alapból csendes fiúra. Ezt meg mi lelte? Mindketten csak pislogunk rá. Telefonom jelzőhangja ébreszt fel.

- Adam talált valamit, gyertek!- állok fel nemet mondást nem tűrően.

- Lesz még három óránk és mi lesz Bellékkel?- akadékoskodik Matt.

- Leszarom- morgom magam elé.
(...)

Otthon a ház előtt állítom le az autómat. Kissé idegesen csukom be a Ferrari ajtaját. Amint beérek, a nappaliba levetem magamat az egyik bőrbe. Szépen lassan szállingóznak be a falka tagjai is. Matt és David a két oldalamra, míg Joe és Adam velünk szembe ülnek le. Hirtelen Gwen lép be egy almával a kezében. Kérdőn nézek rá, mire megrántja a vállát. Úgy volt, hogy a lányok nem jönnek, csak mi. Isa és Alice is maradtak, hogy Avivát ott tudják tartani. De hát Gwennek senki sem tud parancsolni, annál inkább az ellenkezőjét teszi, mint amit kérnek tőle.

- Voltam a könyvtárban és átnéztem mindent, amit csak lehet- kezdi Adam.

- Órákra sem jött be- vág közbe a barátnője.

Amilyen gyorsan csak lehet, úgy kap öt gyilkos tekintetet. Védekezés képen felteszi mindkét kezét és lenézően néz ránk. Újra minden figyelmemet a srác felé irányítom, aki ismételten beszélni kezd.

- Lementem a suli alá is és azt hiszem, találtam valamit.- vesz elő egy könyvből kitépett lapot.- Félig ember, félig természetfeletti, legtöbbször vámpír. Általában rendelkezik különleges képességekkel és külseje lenyűgöző szépségű. Úgy tartják, a vére hihetetlen hatalommal ruházza fel azt, aki iszik belőle. Írországból származik, onnan is a dhamphir elnevezés, aminek csak az első betűit sikerült leírni. Lehet gonosz és jó is, az emberi jellem határozza meg. Angolul dhampir.- mondja már fejből a papíron lévő szöveget.- De van még valami, az árnyékokból, amiket Jon készített- mutogat az ábra felett.- Ha nagyon jól megfigyeled, ez egy rejtett üzenet; Archék.- erősíti meg egy ceruzával a vonalakat.- Ti is tudjátok, mik az Archék. Egy eljön közülük ide, már csak a kérdés, hogy Avivahoz, vagy Aviváért. Mert nem mindegy.

- Mikor?- bukik ki belőlem a kérdés.
- Napokon vagy, akár órákon belül- erőlteti meg hangszalagjait Adam.- Már úton van felénk, és félelmetesen gyorsan halad.  

3.Fejezet~ Empirikus

Aviva Ray Mquen

17. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

- Leszármazott- töri meg Justin a hosszas csendet.

Csak ide- oda kapkodom a fejemet, de senki sem mer a szemembe nézni. Leszármazott? Mi van? Ezek meg miről beszélnek? Kérdőn kezdem el Justint nézni megállás nélkül hátha megszólal, vagy esetleg rám néz, hiszen ő mondta, azt hogy leszármazott. Már szerintem percek óta bámulhatom a srácot, mikor végre elszakítja tekintetét a padlóról és rám néz. Erősen nézek bele a szemébe, hátha kitudok belőle olvasni valamit, vagy esetleg szólásra bírom. Hangosan felszakad belőle egy sóhaj és leül velem szembe. Felhúzom, jobb szemöldököm rámeresztem szemeimet egy pillanatra, nem értem miért félnek tőle. Nem is ijesztő. Meredek magam elé.

- Aviva- hallom meg rekedtes hangját, amire rákapom a fejem- melyik tantárgyból vagy a legjobb?- teszi fel a legértelmetlenebb kérdést jelenleg.

Fintorogtam egyet és úgy néztem rá, mint aki megbolondult. Ez is történt.

- Aviva- szólal meg Bell is, ránézek.- Figyelj rám most nagyon jól!

- Veletek meg mi van?- tárom szét kezeimet.

Nem válaszol senki, csak néhány ideges levegővétel hallható. Felállok helyemről, de Alice visszaránt, mire kitépem kezemet a fogásából. Kezdenek megijeszteni. Nem kellett volna idejönnöm. Újra felállok és óvatosan nézek rajtuk végig. Isa mélyen a szemembe néz, mikor elkapja pillantásom. Erősen tekintetembe fúrja övét.

 - Segíteni akarnak- hallom meg Alice suttogását.

Bieber egyből rákapja a fejét és, mintha csak ölni akarna a szemével, úgy néz a lányra. Mogyoróbarna íriszei sötétebben csillognak most. Alice arcára kiül a rémület. Beállok a szőke elé, ezzel megszakítva a szemkontaktust. A férfi lassan vezeti fel tekintetét rám és erősen szemembe fúrja. Egyre jobban összpontosít szemeimre, mire legyezek egyet előtte és azonnal világosabbak lesznek íriszei. Értetlenül pislog rám, én csak úgy nézek rá, mint egy idióta- hiszen az is.

- Na, jó, azt hiszem itt mindenki megbolondult!- teszem fel kezemeit.- Én léptem- kapom fel táskámat és indulok el kifelé a házból.

- Ezek nem normálisak- motyogom magamban kifelé.

- Aviva ne menj el- hallok meg egy hangot a fejemben.

Összerezzenek és megtorpanok. Én is kezdek már megbolondulni ezek között. Már én is képzelődöm. Megrázom fejemet és amilyen gyorsasággal csak tudok, elhagyom a házat. Szinte már féltem bent, pszichiátriai esetek egytől egyig.

Atlanta gazdag negyed utcáin koptatom a cipőmet és éppen próbálok rájönni, hogy melyik is lehet a mi utcánk. Nem is érdekel, merre megyek, csak minél messzebb akarok kerülni az őrültek házától. Igen, az konkrétan az őrültek háza. Lábaimat egymás után csak teszem, amilyen gyorsasággal csak tudom, szinte már futok. Az autók mellettem sorra száguldanak el és már lassan elkezdett sötétedni. Homlokomra csapok, amikor rájövök, hogy telefonom GPS-ével simán hazatalálhatok. Bepötyögöm a címet és dühösen veszem tudomásul, hogy 43perc sétára írja otthonomat. Fújtatva fordulok meg és indulok el az ellenkező irányba, amerre a női hang utasít a készülékemből.

(…)

Csurom vizesen nyitom ki a ház ajtaját, ugyanis időközben az eső is eleredt és még mindig locsog odakint. Lenézek és fekete cipőm a fehér szőnyeget koszolja össze. Azonnal lekapom magamról minden ruhámat és fehérneműben viszem fel a fürdőmben lévő szennyes kosárba a darabokat. Beállok a zuhany alá és hajat mosok. A meleg víz kellemesen járja át a testemet. Teljesen szétfagytam. Egy törülközőt a hajamra csavarva kapom fel lila köntösömet és lemegyek a nappaliba megkeresni anyáékat.

- Anya- megyek körbe kiabálva a házban.- Anya!- lépek be a konyhába, mivel szeret főzni.

A hűtőre van ragasztva egy cetli, odalépek elé és letépem.

  „Apáddal fontos találkozónk van, kaja a hűtőben. Este jövünk”

Kösz, anya sokat segítettél. Egy keserű mosolyra húzom számat és az órára pillantok. Este nyolc. Jó sokat bolyongtam. Kösz, idióták. Remélem, mind bekerültök egy pszichiátriára. Megforgatom szemeimet és hajamat lófarokba kötöm, míg megmelegítem a vacsorát és enni kezdek. Utálok egyedül enni, unalmas. Nagyon. De még mindig jobb, mint a Bieber házban. Keserűen felnevetek. Kezdek én is megbolondulni.

(…)

Éjszaka ismét különös álom gyötör. Farkasos. Farkasként rohanok az utca közepén és üldöznek, emberek üldöznek. Elakarnak kapni. Még gyorsabban kezdek rohanni, de hiába, a nyomomban vannak. Hirtelen egy hatalmas farkas ugrik velem szembe, majdnem akkora, mint én. Sötétbarna bundája van, különös. Vicsorog rám és felém kezd el lépkedni. Egyből tolatni kezdek, majd hirtelen irányt változtatok és elfutok mellette. De nem élvezhetem sokáig a szökés örömeit. Oldalról nekem ugrik egyik emberi alakú üldözőm. Szorosan ölel, én pedig ficánkolok.

- Aviva- üvölti nevemet.- Aviva! Aviva! Aviva!- üvölt újból.

Teljesen megilletődök. Honnan tudja a nevemet?

Hirtelen a földön fekve ébredek, az utca közepén. Rajtam fekszik még mindig az egyik üldözőm. Nem is álom? Megrémülten nézek a férfira, aki lenéz rám. Nem ember, nem is állat, nem tudom micsoda. Ijedtemben mozdulni sem bírok. Könnyeim elő akarnak törni, de nem hagyhatom. A lény mélyen néz szemembe és közben emberi alakra válik. Justin. Szemeim hirtelen kitágulnak szemeim, és elsírom magamat. Eddig bírtam. Mi a fene folyik itt?

- Ne sírj, segítünk- áll fel és húz fel engem is.

Őszintének tűnik. Körbenézek és az egész klán körülöttem áll. De a farkas már sehol. És mi volt ez az alakváltás Justintól? Mint a vérfarkasos filmekben. Állam szó szerint leesik, amikor rájövök, hogy ez a farkasos dolog teljesen elképzelhető lenne ezek után. Zavartan forgok körbe és mind csak néznek és néznek, de nem mondanak semmit. Csak néznek. Mit néztek? Teljesen összezavarva állok a kör közepén. Úgy érzem magam, mint egy kurva, akinek éppen az árára licitálnak.

- Mi folyik itt?- suttogom magam elé.

Justin elém lép és kezét nyújtja. Hátrálok egy lépést, de ő még mindig felém tartja kezét. Nem tudom, megbízhatok e benne. Mint, aki olvas a gondolataimban, egy lépést tesz felém.

- Bízz, bennem- suttog ő is.

Hezitálok, nem tudok benne bízni. Alig ismerem. Felé nyújtom kezemet, de azzal a lendülettel vissza is rántom. Ezt még megteszem párszor. Percek óta játszom ezt, de ő csak áll és vár rám, várnak rám. Körbenézek újból és végül megfogom a mancsát. Nem tudom miért, de úgy érzem, ők tényleg tudnak segíteni.

(…)    

18. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

Reggel szokatlan helyen ébredek, furcsa nem emlékszem, hogy elnyomott volna az álom. Az ablakhoz sétálok és elhúzom a függönyt. Ugyanúgy a mi környékünkön vagyok, de nem a mi házunkban. Végignézek magamon egy tükör segítségével. Egy fekete póló vagy rajtam és egy szürke, ülepes melegítőalsó. Hajamat copfba fogom és minden bátorságomat összeszedve lépek ki a szoba ajtaján. Körbenézek, majd megpillantok egy lépcsőt. Habozva ugyan, de használatba veszem.

- Nocsak, Csipkerózsika is felébredt?- hallok meg egy női hangot mögülem.

Ijedtemben elvesztem egyensúlyom legurulok a hosszú lépcsőn. Hatalmas puffanással érek földet. Csak nyögök egyet, jelezve fájdalmamat. Nyöszörgésemet ugyanaz a női hang szakítja félbe, aminek köszönhetően történt a szerencsétlenségem.

- Nem hittem, hogy annyira megijedsz, hogy legurulsz a lépcsőn.- guggol le mellém.

Válaszul csak újabb nyöszörgést kap. Ismerős a hangja, de nem tudom honnét. Minden erőmet összeszedve emelem meg picit fejemet, hogy rá tudja nézni az illetőre. Gwendolyn. Náluk vagyok. 

- Neked is jó reggelt- csapom vissza arcomat a padlóra.

- Na gyere- fogja meg kezemet és annál fogva emel fel.    

Körülbelül akkora, mint én, de az ereje sokszorosa az enyémnek. Egy pillantást küldök csak felé, nem tudom, hogy most meg kéne köszönnöm vagy mi. Biccent egyet fejével egy ajtó felé. Indul én pedig követem. Hirtelen ugranak be a tegnap este emlékei mire megtorpanok egy picit, de fejemet megrázva megyek is tovább. Egyik kezemmel homlokomon egy sajgó pontot fogok, amit az imént üthettem be. Ahogyan Gwen kitárja az ajtót elém tárul a már ismerős nappali és az ebédlő. Az asztalnál ülőkhöz sietünk. Bell, barátja ölében ül, mellettük Justin és Joe. A Wisseh lány köszön nekik és helyet foglal, míg én egy szó nélkül ülök le és hajtom fejemet az asztalra, még mindig fogva a sajgó részt.

- Jól vagy?- emeli rám érdeklődően tekintetét Isa.

- Nem- nyöszörgök továbbra is.

- Gwen, mit csináltál vele?- nyög fel fájdalmasan David is.

Eddig fel sem tűnt, hogy ő is itt van.

- Semmit- teszi fel védekezően kezeit a lány- köszöntem neki és úgy megrémült, hogy legurult a lépcsőn. Nem hittem, hogy ilyen félelmetes vagyok.- rántja meg vállait hanyagul.

- Nem vagy az- szólalok meg végre én is.- Nem a te hibád volt. Fáradt vagyok, és igazán elmagyarázhatnátok végre, hogy mi folyik itt? Egyáltalán miért vagyok itt? Anyámékat ismerve már a egész városban kereső csapatok kutatnak utánam.- tárom szét kezeimet.

A hirtelen jött düh minden fáradságomat elsöpri. Justinra pillantok, aki csak halványan mosolyog. Mi ezen olyan vicces? Küldök felé egy értetlen pillantást, mire megrázza fejét. Többiek, mintha észre sem vették volna az előbbi kirohanásomat fogyasztják a reggelijüket.

- Szüleid úgy tudják, hogy korán reggel elmentél suliba- szólal meg Justin rekedtes hangján.

Csak morgok egyet és elkezdek dobolni az asztalon ujjaimmal.       

(…)    

Csendben ülök a Bieber ház kanapéján és csak meredek magam elé. Végre magyarázatot kapok az egészre. Gwen áll a velem szemben lévő kanapé mellett és lenézően méreget megállás nélkül. Nem merek ránézni. Félek mindentől és mindenkitől. Óvatosan vetek felé egy pillantást, de egyből el is kapom tekintetemet. Felsóhajt és elindul felém. Megilletődve pillantok rá, mire ugyan, csak egy hajszálnyira, de enyhülnek gyilkos pillantásai. Gyorsan körbenézek, senki sincs itt rajtunk kívül. 
Hirtelen süpped be mellettem a szófa, ijedten kapom oda fejemet. Lábait keresztbe rakja és arcomat fürkészi.

- Nincs rajtad smink?- tesz fel egy váratlan kérdést.

Megrázom fejemet, úgy tűnik ez a nap is a váratlan kérdéseké.

- Miért nem akarsz velem beszélgetni?- húzza fel jobb szemöldökét.

Meg sem lepődök már. Felszakad belőlem egy fájdalmas sóhaj. Tenyereim közé temetem arcomat és lehunyom szemeimet hátha felébredek ebből a szörnyű álomból. Elemelem ujjaimat és kipattannak szemeim. Semmi, még mindig ugyanott vagyok és minden ugyanaz.

- Mert, félek- motyogom halkan, de ő hallja.

- Nem kell. Védelmünk alá veszünk.- keményen ejti ki szavait.

- Miért tennétek?- motyogok még mindig.

- Mert közénk tartozol. Ígérj, meg nekem egyet- tekint rám enyhült pillantással.- Akármit hallasz, nem menekülsz el megint!- aprót bólintok csak és újra beáll közénk a néma csend.

Számomra ez megnyugtató, lehet neki nem, de engem ez nem érdekel jelenleg. 

Hirtelen kivágódik az egyik szoba ajtaja és kiözönlenek rajta a többiek is, Justinnal a végén. Másik oldalamra Adam ül. Velem szembe Matt, Justin és Isa. Joe és Dave pedig a hozzájuk közel eső fotelben foglalnak helyet. Végignézek rajtuk. Mind engem néznek. A mellettem ülő lányra kapom fejem, aki csak lehunyja szemeit ezzel jelezve, hogy nyugodjak meg.

- Aviva- hallom Justin rekedtes hangját ismét.

- Justin- szólok vissza halnak, a nem tudom honnan jött hirtelen bátorságommal.

Elmosolyodik halványan. 

- Ne szakíts félbe és hagyjad, hogy elmondjam az egészet és maradj a seggeden végig!- bólintok csak egyet.- Segíteni akarunk neked, ez lebegjen mindig a szemeid előtt.

- Rendben- vágom rá egyből.

(…)

- Szóval vérfarkas vagyok, amit a nagyszüleimtől örököltem?- húzóm fel hitetlenkedve a szemöldököm.- Elhiszem, hogy ti azok vagytok, de miből veszitek, hogy én is?

Elmosolyodnak. Még a mellettem ülő barna hajú lány is, pedig nem gyakran hagyja el száját egy mosoly sem. 

- Láttunk, Aviva. De ha nem hiszel nekünk, változz át és nézz tükörbe- dönti oldalra fejét Bieber.

- Azt hogyan kell?- fintorgok magam elé.

Soha életemben nem hittem el, hogy létezik ez a természetfeletti világ, aztán láss csodát és én is-állítólag- egy vagyok közülük. A nagyszüleim, ők is azok voltak. Akkor talán ez a magyarázat arra, hogy egyik napról a másikra meghaltak mindketten, minden előjel nélkül. 

- Örökölted az erődet, méghozzá a Mquen családfához tartozol. A mamád beleírta magát a mi történelmükbe, ő egy hős, szintén, mint ahogyan a nagypapád is. Neked ezt érezned kell- összehúzom szemeimet és megrázom fejemet ezzel jelezve, hogy nem értem.

Justin felsóhajt és feláll helyéről, majd mellém lép. Kezét nyújtja ismét, amit ezúttal habozás nélkül fogadok el. Felhúz magához és megfogja másik kezemet is. Próbálom érezni, vagyis valami hasonlót, amit Justin mondott pár perce. 

- Látod? Ilyen egyszerű- küld felém egy féloldalas mosolyt.

Felhúzom bal szemöldököm, nem érzek semmit. Isa, mint, aki olvas a gondolataimban tartja elém telefonja belső kameráját. A látvány, ami fogad rémisztő. Kiveszem kezéből az arany telefont és arcom minden egyes szegletét átnézem vele. Szememből süt a félelem. Félek magamtól. Justin kiveszi a kezemből a készüléket és visszaadja jogos tulajdonosának. Ekkor veszem csak észre, hogy fekete műkörmöm helyett szinte, igazi karmaim vannak. Bieber megfogja kezemet és leereszti testem mellé. Nem nézek rá egyikükre sem.

- Ilyenkor csak félig váltottál alakot. Ezt főleg harc közben használjuk. A másik alakot, ahogyan te használtad, menekülés közben. Az a teljes alakváltás. Nagyobb vagy, mint egy igazi farkas, de semmi más nem különbözik. Most pedig változz vissza emberré.- adja ki az utasítást, mire már szinte azonnal cselekszem.            

2.Fejezet~ Kutatómunka

Justin Drew Bieber

16. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

Néma csend telepedik le az egész társaságra. Mindenki azonnal terveket, kétségeket és hasonlókat szül az agyában. Tegnap este üldöztünk egy farkast az erdőben, de ma mégsem érezte egyikünk sem, hogy új lény lenne a közelünkben.

- Miből gondolod, hogy ő az?- teszi fel Adam a már engem is érdeklő kérdést.

- Elmesélte, hogy álmában üldözte valaki és van egy hatalmas, Ulfric seb van a karján. Tegnap érkezett a városba, akkor hallottátok a vonyítást is. De nem hiszem, hogy tudja mi is igazából.

- Pontosan- bólintok- meg kell tudni róla mindent.- állok fel.

- De mégsem támadhatjuk le azzal, hogy szia nem vagy véletlenül vérfarkas?- üti meg Gwen hangja fülemet, tele cinizmussal.

A lányra kapom tekintetem, ami villámokat lövell. Sosem tudja ez a nőszemély, hogy mikor kéne kussban maradnia. Gondolataim eluralkodnak rajtam és a levegőbe emelem testét. Csuklómra hirtelen egy kéz tekeredik, ami leránt maga mellé. A telekinézésből teljesen kizökkent így a lány a néhány méter magasból a földre esik. Íriszeim még mindig forrnak a dühtől és mikor meglátom mellettem ülő barátom kérlelő pillantását megforgatom őket.

- Még te sem védheted, meg mindig mindentől- tekintek Davidre.- Megkéne tanulnia viselkedni- teszek szemrehányást a testvérpár mindkét tagjának.

Idegesen pattanok fel és viharzok vissza szobámba, hangosan becsapva magam után az ajtót. Elegem van belőlük. Egy halk nyüszítést hallok az ágyam mellől, egyből odakapom a fejemet. Corso, a falka egyetlen „állata”, aki nem alakváltó. Cane corso kan kutyánk. Biztosan megérezte, hogy megint balhé volt. Leguggolok mellé és megsimogatom fejét. Fülemnek köszönhetően tisztán hallom, ahogyan a két bölverk üvölt egymással. Dave mindig megakarja menteni és védeni mindentől a húgát. De így sosem fog felnőni. Léptek közelednek felém. Nincs kedvem egyikhez sem. És már jön is a kopogás az ajtómon. Idegesen tépem fel a tárgyat és az előttem álló Mattre nézek.

- Mit akarsz?- morgok.

- Állj már le, JB- forgatja meg szemeit.- Remélem engem nem szándékozol kinyírni.

- Téged nem- nézek mélyen szemébe- úgysem sikerülne, pajzs vagy.- nézek rá flegmán, mire felnevet.

Látva, hogy nem veszem a poént befejezi a röhögést és vállával arrébb lökve lép be hajlékomba. Becsukom az ajtót és felé fordulok. Jobb szemöldököm felhúzva nézek rá. Leveti magát az egyik babzsákba és fekete telefonját nadrágja zsebéből előkapva kezdi el nyomkodni.

- Mi van már?- meresztem rá szemeit.

- Ugyan, Justin- röhögi el magát- mi bajod van?- néz bele mélyen szemembe.

- Semmi- forgatom meg szemeimet.- Közel kell kerülnünk hozzá.

- Hát majd Isa lebarátnőzik vele- beszél nyávogva legjobb barátom.

- Nem, én akarom megismerni.- szögezem le a dolgot.

Matthew felemeli mindkét kezét megadása jeléül. Hitetlenkedve megrázom a fejem.

- Mi sem észleltük, hogy ő az, nem csak te. Egyedül Alice, aki nem is farkas.- áll fel és mellém lép.- Jössz?- tart felém egy cigis dobozt.

Bólintok, majd kiveszek egy szálat a dobozból és egymás mellett haladva megyünk ki a teraszra. Levetem magamat a kanapé egyik felébe, meggyújtom a szálat és mélyet szívok a mentás dohányból.
Éjszakai órákban az újabb szál elszívásával ütöm el az időt.

- Menj aludni- lép mellém Isa.

Felé fordítom a fejemet, biccentek és aludni megyek. Felváltva őrködünk egész éjszaka, nehogy Aviva ámokfutásba kezdjen a környéken. Eddig még semmi sem történt egész éjszaka, lassan már a nap is kel fel, nem valószínű, hogy ilyenkor őrülne meg ismét. Az órára pillantva bizonyosodom meg az időről, 4:09am. Hát akkor alszom még pár órát.

17. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

Reggel hét óra felé ébresztő idegesítő hangjára kelek. Már megint nem hagynak aludni, valaminek vagy valakinek mindig fel kell keltenie. Nem túl jó kedvvel lépek ki a nappaliba, majd a konyhába megyek. Az asztalnál ül a két lány, valamint Adam, akinek barátnője gondosan befészkelte magát a fiú ölébe. Matthew, pedig Isa kezét szorongatva fekszik az asztalon. Leülök az egyik szabad helyre a fiatal srác mellé és én is elkezdem inni a reggeli kávémat. Teljes csendet Jon zavarja meg, amikor beront a konyhába, futva, David pedig őt kergetve. Az asztal körül kezdenek kergetőzni, kettőjükben több energia van külön-külön, mint bennünk, négyünkben együttvéve így reggel.

- Dave mi a faszt művelsz?- nyög fel nehezen a húga.

- Leöntött- üvölt fel és hirtelen megáll.

- Valahogyan fel kellett, hogy keltselek- forgatja meg szemeit az üldözött.

- Na de így?- tárja szét karjait az üldöző, majd képességét bevetve láthatatlanná válik.

- Már megint kezdi- rázom meg fejemet hitetlenkedve- Joe kezdj el félni.

Szeret visszaélni a láthatatlansággal, főleg ilyenkor. Fogadni merek, hogy készül valamire a nem túl finom ébresztés miatt. A másik pillanatban már egy a levegőben közlekedő mustáros üveget veszek észre, miután a tubus tartalmának valószínűleg nagy része Jon arcán landol. Megunom a két óvodás veszekedését és inkább kimegyek a teraszra. Leülök és a dohányzóasztalon hagyott dobozból magaménak nyilvánítok egy darabot és rágyújtok. A cigimet elnyomva nagy nehezen ráveszem magamat a készülődésre és pár perc alatt már készen állok az ajtóban.

- TrebleM! Gyere már!- verem az ajtófélfába a fejem, mivel még mindig haját állítgatja, pedig még Dave is felöltözve áll mellettem.

- Itt vagyok na- áll meg mellettem morogva.

Le sem reagálom csak elindulok a garázs felé. Beülök a zöldre lefóliáztatott Ferrarimba és az iskola felé veszem az irányt.

Az iskola előtt leparkolok és együtt indulunk el a bejárat felé, azonban az iskolán belül megtorpanok.

- Menjetek csak, én is mindjárt megyek- nézek rájuk.

Csak bólintanak mindketten és a terem felé veszik az irányt én pedig a tanáriba megyek. Bekopogva az ajtón Mrs.Cox nyit ajtót az angol tanár.

- Mrs. Cartert keresem!- mosolygok rá kedvesen.

Bólint és rám csapja az ajtót, pár perccel később lép ki a kémiatanár az előbb idegbeteg módon bebaszott ajtó mögül. Kezében szorongatja tankönyveit és iratait.

- Oh, Mr. Bieber, miben segíthetek? Éppen hozzátok indultam órára- akad meg rajtam a szeme.

- Úgy érzem, hogy Avivanak sokat segítene beilleszkedés szempontjából ha a mi csoportunkba kerülne a kutatómunka alatt.

- Milyen kedves ez tőled, igazán meglepő, de lássuk csak- kezd el papírjai között turkálni.- Áhá! Meg is van. Megpróbálom megoldani. De most menj, nehogy én érjek be előbb a terembe!- kacsint rám és a lifthez sétál én pedig fel az osztályterembe.

Csengetéskor lépek be a terembe. Leülök Matt mellé a helyemre és a székben roskadva várom a fantasztikus kémia órát. Közben a sötéthajú lányt pásztázom, nem lenne képes embert ölni. Teljesen ártalmatlannak tűnik. Mrs. Carter lép be az ajtón.

- Gyerekek, annyi dolgunk van ma és még a kutatómunkát is ki kell osztanom- sipítozik.

Az egész osztály szenvedve fogadja az ismételten hisztérikus kedvében lévő nőt, évek után már unalmassá válik, akkor is, ha csupán heti egyszer kell elviselni. Azonnal képleteket kezd el írogatni a táblára és egymaga oldja is meg őket. 38 percnyi szenvedés után végre leteszi a krétát és elkezdi kiosztani a csoportokat.

- Isa, Jennifer, Dave és James- írja fel a táblára a követkő négyest is.

Bell egyből a mellette ülő Davere tekint, aki szinte fejét kezdi verni az asztalba. Megint megkapták Jennifert, remélhetőleg életben marad a lány.

- Aviva, Alice, Matt és Justin- körmöli fel újra a neveket.

Azonnal hat szempárt érzek magamon. Nem törődve velük elkezdem nyomkodni a telefonom. Így már biztosan kitudunk deríteni mindent a lányról és csak ez a fontos. A csengő csörömpölő hangja szakítja félbe az órát. Majdnem egész társaság körém gyűlik egyből, mire fájdalmasan felnyögök.

- Mi van?- förmedek rájuk.

- Ezt te hoztad össze?- biccent fejével a tábla felé Matthew.

- Ja- bólintok és megrontom vállamat.- Talán valami gondod van vele?- húzom fel jobb szemöldököm.

- Miért nem nyírjuk ki?- szólal meg mögöttem Gwen, aki eddig még nem volt itt.

- Te nem másik osztályba jársz?

- Ugyan, Justin, sosem tettünk meg ennyit azért, hogy rájöjjünk egy vérfarkas kilétére.- ismét ott bujkál hangjában a cinizmus.

- Hogy te mindig mindenkit ki akarsz nyírni- rázom meg fejemet- most ha megbocsájtotok- állok fel és hagyom ott őket.

Egyből Aviva felé veszem az irányt. Éppen vészesen komolyan magyaráz valamit Penelopénak, aki velem szemben ül. A barna lánynak haja be van fonva, amikor észrevesz a fonatot kezdi babrálni, zavartan. Avivának feltűnik, hogy barátnője nem rá, hanem a háta mögé figyel és rám kapja fejét. Mikor szemembe néz zavartan süti le szemeit. Másik lányra pillantok, majd biccentek egyet fejemmel így egyből kettesben hagy a másikkal.

- Aviva, ugye?- ülök le vele szemben.

Aprót bólint csak, de nem néz rám. Egy pillanatra körbenézek az osztályban dermedt csend van és mindenki minket figyel. Nem szokásom beszélni a többivel, megvédenem kell őket nem barátosdit játszanom minddel.

- Justin vagyok- térek vissza újra a lányra.

- Tudom- emeli rám végre tekintetét.- Sokat hallottam már rólad- kezdi el összeszedni cuccait.

- Penelope- nevetem el magam.- Hova készülsz?- fürkészem ujjat, amik szorgosan pakolják bele tolltartójába a tollakat.

- Fizikára- vágja rá egyből.- Megvárjalak?- fordul felém.

- Nem kell, köszi- dobok felé mosolyt és visszamegyek a többiekhez.

Árad belőle a kedvesség, nem hiszem, hogy akárkinek ártana szándékosan. Összeszedjük mi is a szükséges holmikat és közösen indulunk el a laborba. Isa és szerelme természetesen egymás kezét szorongatva, mire Dave öklendezni kezd. Sosem bírta a szerelmespárokat, valamiért kapcsolata sem nagyon volt pedig lehetett volna rá nem is egyszer alkalma. Terembe beérve felülök az utolsó padba Dave mellé, elénk az éppen egymást faló páros a mellettünk lévő padban Alice ül egyedül egészen, míg az új lány fel nem ül mellé a székre. Összemosolyognak és Mr. Wind érkezésével megkezdődik a fizika óra. Nehezen pörögnek a másodpercek és én egy szót sem értek az egészből, csak úgy, mint általában.

- Szerencsétek, hogy Aviva megérkezett, legalább növeli az osztályszínvonalát fizikából- néz végig rajtunk szemrehányóan, hiszen az előbb említett lány csípőből vágja rá sorjában minden egyes kérdésére a helyes választ.

- Egyetemleges tudás?- suttog David.

- Nem, akkor tudná magáról, hogy micsoda- gondolkozom el.- De lehet tudja is, csak jól takarja. Ha jobban belegondolok, a szagát sem lehet érezni.

- Szóval te sem éreztem- jelenti ki motyogva.

Picit megingatom fejem és telefonom nyomkodásának szentelem minden időmet.

Suli után már csak egy fociedzés várt ránk. Kapitányként ismét engem basztat mindenért Mr. Crawford. Fejemet a vállvédőmbe verve próbálom túlélni a férfit. Szeretek rögbizni, de ezzel a pasival még ez is kínzás.

- Bieber itt marad a többiek mehetnek- ül le a kispadra.

Szem forgatva megyek felé, legszívesebben képen röhögném.

- Romlik a teljesítményed, ha így folytatod elkell tőled vennem a kapitányi posztot.

- Ez most csak egy rossz vicc ugye?- röhögök fel hangosan.- Én vagyok a legjobb a csapatban, ugyan kit rakna be a helyemre- röhögök továbbra is.- További szép napot, Mr. Crawford!- hagyom magára a trénert az eszemet ötleteivel együtt.

Hangosan csapom be magam mögött az öltöző ajtaját és leülök szekrényem elé.

- Mi van?- néz rám Joe, úgy, mint egy őrültre.

- Crawford, megint kiakar baszni- vágok bele ököllel a mellettem lévő szekrénybe, ami be is horpad.

- Úgyse teszi meg, zuhanyozz inkább le.

Követem a fiatal srác utasításait és inkább a zuhanyzó felé veszem az irányt.

Hazafelé egy szót sem szólok egyik sráchoz sem. Az ajtót magam után tárva- nyitva hagyva viharzok be a házba, ahol ledobom táskám és a hűtőhöz lépek kajáért, de természetesen üres. Nem hiszem el, hogy megint nem vettek semmi kaját.

- Rendelek pizzát!- üvöltök ki a többieknek a nappaliba.

- Azzal már elkéstél, pont most ért ide- üvölt vissza teli szájjal Matt.- És ha látnád a pizza futárokat, hm- kezd el elismerően hümmögni, bentről pedig nevetés hallatszik.

- Megnézem közelebbről is őket- nevetek fel.

A nappaliba érve egyből a dobozokra vetem magamat és enni kezdek, mikor felnézek csak akkor tudatosul bennem, hogy kik is hozhatták a kaját. Aviva és Alice ülnek velem szemben. Felemelem tenyerem így köszönve nekik.

- Aviva, mi is a teljes neved?- szólal meg hirtelen Jonathan

Mindannyian értetlen fejet vágunk, fogalmunk sincs, hogy miért lényeges és mire akar egyáltalán kilyukadni a srác.

- Aviva Ray Mquen.

Torkomon akad a falat, mikor meghallom a teljes nevet. Síri csönd telepedik le közénk azonnal. Mindannyian tudjuk, mit is jelent ez. Körbenézek a társaságon, akik megilletődve tördelik kezüket vagy pásztázzák a földet, de semmi esetre sem néznek a lányra.

- Leszármazott- adok hangot a mindenki számára világos dolognak suttogva.