3.Fejezet~ Empirikus

Aviva Ray Mquen

17. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

- Leszármazott- töri meg Justin a hosszas csendet.

Csak ide- oda kapkodom a fejemet, de senki sem mer a szemembe nézni. Leszármazott? Mi van? Ezek meg miről beszélnek? Kérdőn kezdem el Justint nézni megállás nélkül hátha megszólal, vagy esetleg rám néz, hiszen ő mondta, azt hogy leszármazott. Már szerintem percek óta bámulhatom a srácot, mikor végre elszakítja tekintetét a padlóról és rám néz. Erősen nézek bele a szemébe, hátha kitudok belőle olvasni valamit, vagy esetleg szólásra bírom. Hangosan felszakad belőle egy sóhaj és leül velem szembe. Felhúzom, jobb szemöldököm rámeresztem szemeimet egy pillanatra, nem értem miért félnek tőle. Nem is ijesztő. Meredek magam elé.

- Aviva- hallom meg rekedtes hangját, amire rákapom a fejem- melyik tantárgyból vagy a legjobb?- teszi fel a legértelmetlenebb kérdést jelenleg.

Fintorogtam egyet és úgy néztem rá, mint aki megbolondult. Ez is történt.

- Aviva- szólal meg Bell is, ránézek.- Figyelj rám most nagyon jól!

- Veletek meg mi van?- tárom szét kezeimet.

Nem válaszol senki, csak néhány ideges levegővétel hallható. Felállok helyemről, de Alice visszaránt, mire kitépem kezemet a fogásából. Kezdenek megijeszteni. Nem kellett volna idejönnöm. Újra felállok és óvatosan nézek rajtuk végig. Isa mélyen a szemembe néz, mikor elkapja pillantásom. Erősen tekintetembe fúrja övét.

 - Segíteni akarnak- hallom meg Alice suttogását.

Bieber egyből rákapja a fejét és, mintha csak ölni akarna a szemével, úgy néz a lányra. Mogyoróbarna íriszei sötétebben csillognak most. Alice arcára kiül a rémület. Beállok a szőke elé, ezzel megszakítva a szemkontaktust. A férfi lassan vezeti fel tekintetét rám és erősen szemembe fúrja. Egyre jobban összpontosít szemeimre, mire legyezek egyet előtte és azonnal világosabbak lesznek íriszei. Értetlenül pislog rám, én csak úgy nézek rá, mint egy idióta- hiszen az is.

- Na, jó, azt hiszem itt mindenki megbolondult!- teszem fel kezemeit.- Én léptem- kapom fel táskámat és indulok el kifelé a házból.

- Ezek nem normálisak- motyogom magamban kifelé.

- Aviva ne menj el- hallok meg egy hangot a fejemben.

Összerezzenek és megtorpanok. Én is kezdek már megbolondulni ezek között. Már én is képzelődöm. Megrázom fejemet és amilyen gyorsasággal csak tudok, elhagyom a házat. Szinte már féltem bent, pszichiátriai esetek egytől egyig.

Atlanta gazdag negyed utcáin koptatom a cipőmet és éppen próbálok rájönni, hogy melyik is lehet a mi utcánk. Nem is érdekel, merre megyek, csak minél messzebb akarok kerülni az őrültek házától. Igen, az konkrétan az őrültek háza. Lábaimat egymás után csak teszem, amilyen gyorsasággal csak tudom, szinte már futok. Az autók mellettem sorra száguldanak el és már lassan elkezdett sötétedni. Homlokomra csapok, amikor rájövök, hogy telefonom GPS-ével simán hazatalálhatok. Bepötyögöm a címet és dühösen veszem tudomásul, hogy 43perc sétára írja otthonomat. Fújtatva fordulok meg és indulok el az ellenkező irányba, amerre a női hang utasít a készülékemből.

(…)

Csurom vizesen nyitom ki a ház ajtaját, ugyanis időközben az eső is eleredt és még mindig locsog odakint. Lenézek és fekete cipőm a fehér szőnyeget koszolja össze. Azonnal lekapom magamról minden ruhámat és fehérneműben viszem fel a fürdőmben lévő szennyes kosárba a darabokat. Beállok a zuhany alá és hajat mosok. A meleg víz kellemesen járja át a testemet. Teljesen szétfagytam. Egy törülközőt a hajamra csavarva kapom fel lila köntösömet és lemegyek a nappaliba megkeresni anyáékat.

- Anya- megyek körbe kiabálva a házban.- Anya!- lépek be a konyhába, mivel szeret főzni.

A hűtőre van ragasztva egy cetli, odalépek elé és letépem.

  „Apáddal fontos találkozónk van, kaja a hűtőben. Este jövünk”

Kösz, anya sokat segítettél. Egy keserű mosolyra húzom számat és az órára pillantok. Este nyolc. Jó sokat bolyongtam. Kösz, idióták. Remélem, mind bekerültök egy pszichiátriára. Megforgatom szemeimet és hajamat lófarokba kötöm, míg megmelegítem a vacsorát és enni kezdek. Utálok egyedül enni, unalmas. Nagyon. De még mindig jobb, mint a Bieber házban. Keserűen felnevetek. Kezdek én is megbolondulni.

(…)

Éjszaka ismét különös álom gyötör. Farkasos. Farkasként rohanok az utca közepén és üldöznek, emberek üldöznek. Elakarnak kapni. Még gyorsabban kezdek rohanni, de hiába, a nyomomban vannak. Hirtelen egy hatalmas farkas ugrik velem szembe, majdnem akkora, mint én. Sötétbarna bundája van, különös. Vicsorog rám és felém kezd el lépkedni. Egyből tolatni kezdek, majd hirtelen irányt változtatok és elfutok mellette. De nem élvezhetem sokáig a szökés örömeit. Oldalról nekem ugrik egyik emberi alakú üldözőm. Szorosan ölel, én pedig ficánkolok.

- Aviva- üvölti nevemet.- Aviva! Aviva! Aviva!- üvölt újból.

Teljesen megilletődök. Honnan tudja a nevemet?

Hirtelen a földön fekve ébredek, az utca közepén. Rajtam fekszik még mindig az egyik üldözőm. Nem is álom? Megrémülten nézek a férfira, aki lenéz rám. Nem ember, nem is állat, nem tudom micsoda. Ijedtemben mozdulni sem bírok. Könnyeim elő akarnak törni, de nem hagyhatom. A lény mélyen néz szemembe és közben emberi alakra válik. Justin. Szemeim hirtelen kitágulnak szemeim, és elsírom magamat. Eddig bírtam. Mi a fene folyik itt?

- Ne sírj, segítünk- áll fel és húz fel engem is.

Őszintének tűnik. Körbenézek és az egész klán körülöttem áll. De a farkas már sehol. És mi volt ez az alakváltás Justintól? Mint a vérfarkasos filmekben. Állam szó szerint leesik, amikor rájövök, hogy ez a farkasos dolog teljesen elképzelhető lenne ezek után. Zavartan forgok körbe és mind csak néznek és néznek, de nem mondanak semmit. Csak néznek. Mit néztek? Teljesen összezavarva állok a kör közepén. Úgy érzem magam, mint egy kurva, akinek éppen az árára licitálnak.

- Mi folyik itt?- suttogom magam elé.

Justin elém lép és kezét nyújtja. Hátrálok egy lépést, de ő még mindig felém tartja kezét. Nem tudom, megbízhatok e benne. Mint, aki olvas a gondolataimban, egy lépést tesz felém.

- Bízz, bennem- suttog ő is.

Hezitálok, nem tudok benne bízni. Alig ismerem. Felé nyújtom kezemet, de azzal a lendülettel vissza is rántom. Ezt még megteszem párszor. Percek óta játszom ezt, de ő csak áll és vár rám, várnak rám. Körbenézek újból és végül megfogom a mancsát. Nem tudom miért, de úgy érzem, ők tényleg tudnak segíteni.

(…)    

18. November; Atlanta, Georgia, Amerikai Egyesült Államok

Reggel szokatlan helyen ébredek, furcsa nem emlékszem, hogy elnyomott volna az álom. Az ablakhoz sétálok és elhúzom a függönyt. Ugyanúgy a mi környékünkön vagyok, de nem a mi házunkban. Végignézek magamon egy tükör segítségével. Egy fekete póló vagy rajtam és egy szürke, ülepes melegítőalsó. Hajamat copfba fogom és minden bátorságomat összeszedve lépek ki a szoba ajtaján. Körbenézek, majd megpillantok egy lépcsőt. Habozva ugyan, de használatba veszem.

- Nocsak, Csipkerózsika is felébredt?- hallok meg egy női hangot mögülem.

Ijedtemben elvesztem egyensúlyom legurulok a hosszú lépcsőn. Hatalmas puffanással érek földet. Csak nyögök egyet, jelezve fájdalmamat. Nyöszörgésemet ugyanaz a női hang szakítja félbe, aminek köszönhetően történt a szerencsétlenségem.

- Nem hittem, hogy annyira megijedsz, hogy legurulsz a lépcsőn.- guggol le mellém.

Válaszul csak újabb nyöszörgést kap. Ismerős a hangja, de nem tudom honnét. Minden erőmet összeszedve emelem meg picit fejemet, hogy rá tudja nézni az illetőre. Gwendolyn. Náluk vagyok. 

- Neked is jó reggelt- csapom vissza arcomat a padlóra.

- Na gyere- fogja meg kezemet és annál fogva emel fel.    

Körülbelül akkora, mint én, de az ereje sokszorosa az enyémnek. Egy pillantást küldök csak felé, nem tudom, hogy most meg kéne köszönnöm vagy mi. Biccent egyet fejével egy ajtó felé. Indul én pedig követem. Hirtelen ugranak be a tegnap este emlékei mire megtorpanok egy picit, de fejemet megrázva megyek is tovább. Egyik kezemmel homlokomon egy sajgó pontot fogok, amit az imént üthettem be. Ahogyan Gwen kitárja az ajtót elém tárul a már ismerős nappali és az ebédlő. Az asztalnál ülőkhöz sietünk. Bell, barátja ölében ül, mellettük Justin és Joe. A Wisseh lány köszön nekik és helyet foglal, míg én egy szó nélkül ülök le és hajtom fejemet az asztalra, még mindig fogva a sajgó részt.

- Jól vagy?- emeli rám érdeklődően tekintetét Isa.

- Nem- nyöszörgök továbbra is.

- Gwen, mit csináltál vele?- nyög fel fájdalmasan David is.

Eddig fel sem tűnt, hogy ő is itt van.

- Semmit- teszi fel védekezően kezeit a lány- köszöntem neki és úgy megrémült, hogy legurult a lépcsőn. Nem hittem, hogy ilyen félelmetes vagyok.- rántja meg vállait hanyagul.

- Nem vagy az- szólalok meg végre én is.- Nem a te hibád volt. Fáradt vagyok, és igazán elmagyarázhatnátok végre, hogy mi folyik itt? Egyáltalán miért vagyok itt? Anyámékat ismerve már a egész városban kereső csapatok kutatnak utánam.- tárom szét kezeimet.

A hirtelen jött düh minden fáradságomat elsöpri. Justinra pillantok, aki csak halványan mosolyog. Mi ezen olyan vicces? Küldök felé egy értetlen pillantást, mire megrázza fejét. Többiek, mintha észre sem vették volna az előbbi kirohanásomat fogyasztják a reggelijüket.

- Szüleid úgy tudják, hogy korán reggel elmentél suliba- szólal meg Justin rekedtes hangján.

Csak morgok egyet és elkezdek dobolni az asztalon ujjaimmal.       

(…)    

Csendben ülök a Bieber ház kanapéján és csak meredek magam elé. Végre magyarázatot kapok az egészre. Gwen áll a velem szemben lévő kanapé mellett és lenézően méreget megállás nélkül. Nem merek ránézni. Félek mindentől és mindenkitől. Óvatosan vetek felé egy pillantást, de egyből el is kapom tekintetemet. Felsóhajt és elindul felém. Megilletődve pillantok rá, mire ugyan, csak egy hajszálnyira, de enyhülnek gyilkos pillantásai. Gyorsan körbenézek, senki sincs itt rajtunk kívül. 
Hirtelen süpped be mellettem a szófa, ijedten kapom oda fejemet. Lábait keresztbe rakja és arcomat fürkészi.

- Nincs rajtad smink?- tesz fel egy váratlan kérdést.

Megrázom fejemet, úgy tűnik ez a nap is a váratlan kérdéseké.

- Miért nem akarsz velem beszélgetni?- húzza fel jobb szemöldökét.

Meg sem lepődök már. Felszakad belőlem egy fájdalmas sóhaj. Tenyereim közé temetem arcomat és lehunyom szemeimet hátha felébredek ebből a szörnyű álomból. Elemelem ujjaimat és kipattannak szemeim. Semmi, még mindig ugyanott vagyok és minden ugyanaz.

- Mert, félek- motyogom halkan, de ő hallja.

- Nem kell. Védelmünk alá veszünk.- keményen ejti ki szavait.

- Miért tennétek?- motyogok még mindig.

- Mert közénk tartozol. Ígérj, meg nekem egyet- tekint rám enyhült pillantással.- Akármit hallasz, nem menekülsz el megint!- aprót bólintok csak és újra beáll közénk a néma csend.

Számomra ez megnyugtató, lehet neki nem, de engem ez nem érdekel jelenleg. 

Hirtelen kivágódik az egyik szoba ajtaja és kiözönlenek rajta a többiek is, Justinnal a végén. Másik oldalamra Adam ül. Velem szembe Matt, Justin és Isa. Joe és Dave pedig a hozzájuk közel eső fotelben foglalnak helyet. Végignézek rajtuk. Mind engem néznek. A mellettem ülő lányra kapom fejem, aki csak lehunyja szemeit ezzel jelezve, hogy nyugodjak meg.

- Aviva- hallom Justin rekedtes hangját ismét.

- Justin- szólok vissza halnak, a nem tudom honnan jött hirtelen bátorságommal.

Elmosolyodik halványan. 

- Ne szakíts félbe és hagyjad, hogy elmondjam az egészet és maradj a seggeden végig!- bólintok csak egyet.- Segíteni akarunk neked, ez lebegjen mindig a szemeid előtt.

- Rendben- vágom rá egyből.

(…)

- Szóval vérfarkas vagyok, amit a nagyszüleimtől örököltem?- húzóm fel hitetlenkedve a szemöldököm.- Elhiszem, hogy ti azok vagytok, de miből veszitek, hogy én is?

Elmosolyodnak. Még a mellettem ülő barna hajú lány is, pedig nem gyakran hagyja el száját egy mosoly sem. 

- Láttunk, Aviva. De ha nem hiszel nekünk, változz át és nézz tükörbe- dönti oldalra fejét Bieber.

- Azt hogyan kell?- fintorgok magam elé.

Soha életemben nem hittem el, hogy létezik ez a természetfeletti világ, aztán láss csodát és én is-állítólag- egy vagyok közülük. A nagyszüleim, ők is azok voltak. Akkor talán ez a magyarázat arra, hogy egyik napról a másikra meghaltak mindketten, minden előjel nélkül. 

- Örökölted az erődet, méghozzá a Mquen családfához tartozol. A mamád beleírta magát a mi történelmükbe, ő egy hős, szintén, mint ahogyan a nagypapád is. Neked ezt érezned kell- összehúzom szemeimet és megrázom fejemet ezzel jelezve, hogy nem értem.

Justin felsóhajt és feláll helyéről, majd mellém lép. Kezét nyújtja ismét, amit ezúttal habozás nélkül fogadok el. Felhúz magához és megfogja másik kezemet is. Próbálom érezni, vagyis valami hasonlót, amit Justin mondott pár perce. 

- Látod? Ilyen egyszerű- küld felém egy féloldalas mosolyt.

Felhúzom bal szemöldököm, nem érzek semmit. Isa, mint, aki olvas a gondolataimban tartja elém telefonja belső kameráját. A látvány, ami fogad rémisztő. Kiveszem kezéből az arany telefont és arcom minden egyes szegletét átnézem vele. Szememből süt a félelem. Félek magamtól. Justin kiveszi a kezemből a készüléket és visszaadja jogos tulajdonosának. Ekkor veszem csak észre, hogy fekete műkörmöm helyett szinte, igazi karmaim vannak. Bieber megfogja kezemet és leereszti testem mellé. Nem nézek rá egyikükre sem.

- Ilyenkor csak félig váltottál alakot. Ezt főleg harc közben használjuk. A másik alakot, ahogyan te használtad, menekülés közben. Az a teljes alakváltás. Nagyobb vagy, mint egy igazi farkas, de semmi más nem különbözik. Most pedig változz vissza emberré.- adja ki az utasítást, mire már szinte azonnal cselekszem.